Sosem kerestem a társaságát. Habár a korszak, amit megtestesít, igencsak érdekel, a művei hiábavaló igyekezettel kopogtattak az ajtómon. Pedig igazán nem mondhatom, hogy ne tettek volna meg mindent azért, hogy felkeltsék az érdeklődésemet. Mégis, hosszú évek múltak el úgy, hogy mindössze két regényt olvastam el Szilvási Lajostól. Az egyik a Fekete ablakok című korai írása, a másik a legendásnak számító Egymás szemében. És ezután még tízegynéhány évig remekül megvoltam a további könyvek nélkül, még úgy is, hogy párom nagy kedvelője ez utóbbi műnek, sőt korábban rengeteg más regényt is elolvasott Szilvásitól. Mégis, tavaly őszig kellett elérkeznünk ahhoz, hogy engem is magával ragadjon a szocreál lektűr koronázatlan királyának varázsa.

Mivel véletlenek nincsenek, ezért nem is írom, hogy véletlenül akadt a kezembe az Apassionata. De ha már oda került, akkor tulajdonképpen egyszuszra el is olvastam. Habár a történet kiindulópontja nálam nagyon sántít, mégis az utána következő párszáz oldal lenyűgözött. A második világháború végének kaotikus Magyarországán, néhány katonaszökevény és egy angol pilóta kalandokkal teli, ámde mégis szomorú menekülési kísérletének lehetünk tanúi, melybe ügyesen szőtte bele Szilvási a szerelmi szálat is. Türr Pál hadnagy, a szökevények vezetője és Zorkóczy Olga, a fiatal és kivételes tehetségű zongoraművész tragikusan rövid románca azonban nem csak az Apassionata kimenetelére van hatással, hanem Olga személyében közös nevezőt is teremt más, később íródott történetekhez is.

Az Apassionata olvasása közben kerített hatalmába az érdeklődés, hogy további könyveket is elolvassak a szerzőtől. Hogy mely kötetek legyenek ezek, abban nagy segítséget kaptam páromtól, hiszen tőle tudtam meg, hogy bár a regények mind megállják a helyüket önállóan is, nem egymás előzményei vagy folytatásai, egyfajta laza kapocsként több szereplő is rendszeresen felbukkan a történetek hősei közt. Az egykori népi kollégium lakói, kik roppant sötét és vészterhes történelmi időszakban edződtek emberré, ők alkotják azt az alapot, amelyre felépítette műveit Szilvási.

Sok egyéb mellett az tetszik, hogy ezekből a regényekből szépen kirajzolódik a baráti társaság története, megismerhetjük életük kritikus szakaszait, mikor sorsuk fordulóponthoz érkezett. A szépirodalom határát súroló stílussal megírt művek igazi hús-vér embereket mutatnak be, nem idealizált hősöket. Nem feketén és fehéren nézik a világot, hanem ők is esendőek, alkalmasint gyengék. Bármelyikünk magára ismerhet egy-egy szituációban, melyet Szilvási itélkezés nélkül mutat be, a mérlegelést és a tanulságok levonását a főhősre és az olvasóra hagyja. Így hitelesen át tudjuk érezni Bojtár István magányos vivódását a Kinek a sorsa lapjain, Kelemen Bandi küzdelmét az alkohollal az  Albérlet a Síp utcában történetében. A Ködlámpában Deák Tibort gyanúsítja meg műhibával egy disszidens ex-kollegája, a Légszomj Simon Sándor harci pilóta életének legnagyobb fordulópontját mutatja meg, mikor TBC miatt le kell mondania a repülésről. A Vízválasztóban ismét Bojtár kerül a középpontba, amint egy határszéli kisváros elektronikai gyárában veszi fel a helyi hatalmasságok által elébe dobott kesztyűt. A mindaddig csak háttérben maradó Tatár Márton az Ördög a falon című regényben küzd a kísértés ellen, hogy megóvja szerelmét azzal a Zorkóczy Olgával, akit még az Apassionatából ismerünk.

Most tehát az Ördög a falont olvasom, ám ezzel korántsem lesz vége, hiszen olyan regények mesélik majd tovább a társaság életét, a hetvenes évek második felétől a nyolcvanasok elejéig, mint a Hozomány, az Egymás szemében, a Karácsony, a Lélekharang és A Néma.

Nem tudom, az eddik leírtakból mennyire jön át, milyen mértékben érintett meg az a stílus és az a légkör, ami Szilvási könyveiből árad. Hétköznapi történetei, melyek akármelyikünkkel megeshetnek, olyan köntösben kerülnek elénk, mely engem nagyon elvarázsolt. Feszes szerkezet, sallangok nélküli történetvezetés, amelybe azonban bőven belefér a szereplők gondolatainak, vágyainak már-már József Attilához hasonlítható, fájdalmasan őszinte és lemeztelenítő vallomása. Mindezek együtt ejtettek rabul, de ehhez nekem fel kellett nőnöm, meg kellett érnem harminchat évet, hogy ilyen hatással legyen rám.

Szilvási Lajos januárban lett volna nyolcvan éves. Ez alkalomból a Petőfi Irodalmi Múzeumban volt egy est, az író emlékére. Színészek, régi kollegák, barátok felolvasásaiból, visszaemlékezéseiből, valamint filmrészletekből került hozzánk kicsit közelebb, az idén már tizenhat éve halott szerző. Mégis, a regényei révén úgy éreztem, egy régi baráttal találkoztam, és a szereplői, Kelemen, Tatár, Deák és a többiek is régi barátok már, akikhez bizton fordulhatok ezután, bármilyen nehéz szakaszhoz is érjen majd az életem.

Aki olvasta Szilvásit, az szerintem tudja, miről beszélek. Aki még nem, tegyen vele próbát, megéri!;)

Utóirat: a képen szereplő könyv, a Metszéspont három regény későbbi kiadása, egyben: Ködlámpa, Születésnap júniusban, Hozomány. A Metszéspont címet a poszthoz kölcsönztem, utalva a történeteket  összefűző laza kapocsra.