Holnap, azaz június huszonötödikén, a budapesti Zöld Pardon kultúrintézményben lép fel Anglia (és talán a világ) egyik vezető goth-metal csapata, a Paradise Lost.
Még a kilencvenes évek elején debütáltak Lost Paradise című lemezükkel, ami még hamisítatlan death-metal volt, némi doom feelinggel, ezt követte az azóta kultikussá vált, beszédes című Gothic korong, 1991-ben. Sokak szerint a Gothic a gótikus metál alapvetése, innen eredeztetik magát a stílust is. Kétségtelen, hogy a címadó dal hörgős verzéjével és női énekkel előadott refrénjével iskolapéldája annak, hogyan is kell ezt a zenét játszani.
Az ezt követő Shades of God lemez újabb lépcsőfok, finomul a hörgés, itt-ott felbukkan a zenében jó adag Black Sabbath hatás és elkészül az első sláger is, az As I die.
A nagy áttörést az 1993-as Icon és az 1995-ös Draconian Times lemezek jelentették, utóbbit sokan a banda legjobb korongjának tartanak, hirdetésekben azóta is úgy reklámozzák az újabb albumokat, mint a Draconian Times folytatása. Tény, hogy ez a két mű, pillanatnyi üresjárat nélkül, folyamatosan adagolja a mesteri módon megkomponált dalkölteményeket. Zene és szöveg olyan mértékű kohéziója valósult meg, amihez fogható ritkán lát napvilágot - a szépség és a szörnyeteg egymásra találása időtálló himnuszokat szült.
Nyilvánvaló volt, hogy a Draconian Times sikere megismételhetetlen, de még egyértelműbbé vált, hogy az az út is végéhez ért, amin odáig eljutottak. Dönteniük kellett, hogy a már bejárt nyomvonalon indulnak tovább vagy egy merész kanyarral új ösvényre lépnek. A kérdésre a One second lemez adta meg a választ, ami méltó utódja lett elődjének, teljesen más és mégis hamisítatlan Paradise Lost. Kitisztul az ének, itt tűnnek fel először a samplerek, és a hangszerelés is a sterilitás felé mutat. Erre a lemezre született a Say just words című himnusz, amit nem lehet elégszer meghallgatni.
Óriási vitákat váltott ki megjelentekor az 1999-es Host, érthető módon. Nem mintha rossz lemez lenne, sőt. De a hangzásvilága annyira idegen volt a Paradise Losttól, hogy hiába sorakoztak rajta jobbnál jobb dalok (In all honesty, So much is lost vagy a Made the same), egyszerűen értetlenség fogadta. Sok rajongó pártolt el ekkor a bandától, és bizony sokszor Nick Holmesék is úgy tűntek, mintha elvesztették volna a fonalat. Ékes bizonyíték volt erre a 2001-es Believe in nothing, ami gyakorlatilag csendben tűnt el a süllyesztőben, pedig nagyon nagy szükség volt rá, mert enélkül a lemez nélkül nem tudák volna megírni a következő, ismét nagyon jól sikerült Symbol of life lemezt, ami ismét méltó volt a banda hagyományaihoz.
Ez volt az a korong, ahol először mondhattuk, hogy kialakult az a Paradise Lost hangzás, amit évek óta kerestek. Ez egyszersimnt útmutató volt a soron következő lemezek elkészítéséhez, és a recept bevált. Az azóta elkészített Paradise Lost és a legutóbbi In requiem korongok szintén ékes bizonyítékai ennek.
Végezetül pedig, hadd osszak meg egy emléket, öt évvel ezelőttről. 2003 augusztusában az E-klubban volt szerencsém személyesen is találkozni a srácokkal - ott készült ez a fotó.
