A szombati Iron Maiden koncertre való ráhangolódást elősegítendő, íme egy poszt a brit metál-legenda, általam legjobbnak tartott öt daláról. Természetesen, mint minden listázás, ez is hülyeség, de mivel a zsémoll erről is szól, ezért ki is használom a lehetőséget. Ráadásul, a szerintem-rovatban, amúgyis az I betű jön a sorban...

Elsőként kezdeném azzal a nótával, ami engem elindított a Maiden-rajongóvá válás rögös, ámde annál hosszabb útján. A dolog 1988-ban történt, mikor a kőbányai kábeltévé, engedve a kor szavának, felvette kínálatába a Sky Channel nevezetű csatornát és az egyik Final Countdown (műsorvezető Pat Sharp) műsorban megláttam az alábbi dalt:

A The evil that men do című dal a Seventh son of a seventh son című klasszikus egyik klipnótája volt. A címe egy Marcus Antonius szöveget idéz, melyet a triumvirátus egyik tagja idézett a rómaiakhoz, Caesar meggyilkolásakor - de ennek a dal szövegéhez egyébként ezen kívül semmi köze.

A második jelentkező legyen a Revelations. A Piece of mind kettes számú trackje igazi koncertfavorit, gyakori szereplője a setlisteknek. Nem mellesleg az egyik legváltozatossabb Maiden nóta, véleményem szerint. Ja, és azon ritka Maiden-szerzemények közé tartozik, amit egyes-egyedül Bruce Dickinson írt.

Természetesen nem maradhat ki a sorból a Wasted years sem. A Somewhere in time egyébként is a három kedvenc Maiden lemezem között található, ráadásul ez a csapat történetének talán legkísérletezőbb korongja. Gitárszintik, epikus hosszúságú dalok és fogósabbnál fogósabb témák jellemzik. A Wasted years Adrian Smith szerzeménye, ez volt az első single az albumhoz, 1986-ban jelent meg. Sok egyebet nem lehet hozzáfűzni, a dal önmagáért beszél.

Azért az látható, hogy zömében a 80-as évek dalaiból kerülnek ki a kedvenceim, de ez így is van rendjén. Elvégre 13 és 15 éves korom között a Maiden volt az egyik legfőbb hatás, ami metálzeneileg ért. Vicces, hogy akkortájt jó két év kellett hozzá, mire az addig megjelent összes lemezt meg tudtam szerezni a csapattól.

Hogy azért egy kivételt is tegyek, jöjjön most az a dal, melyet a reunion óta megszületett legjobb alkotásnak tartok. A 2003-as Dance of death (borzalmas egy cím szerintem) egyik húzónótája, a közel nyolc perc hosszúságú No more lies.

Végezetül back to the Eighties, jöjjön ismét egy klasszikus nóta - megjegyzem, csak azért nem a Bring your daughter..., mert azt már elsütöttem a múlt heti No prayer... posztban. Szóval, az utolsó dal nem mást, mint a 2 minutes to midnight. Zeneileg az egyik legrockosabb Maiden alkotás, a szövege pedig, legalábbis az akkori idők szerint, kifejezetten vészjósló (bár, ma sem elképzelhetetlen hasonló, sajnos). A dal az ún. Doomsday Clock-ra utal, arra az órára, melyet a Bulletin of the Atomic Scientist nevű magazin működtet. Ez az óra akkor éri el az éjfélt, amikor kitör az atomháború. A dal utalás 1953-ra, mikor a Szovjetúnió és az USA hidrogénbomábkkal kísérletezett, ekkor a mutató 23:58-on állt...

Ráadásként jöjjön a legeslegelső Maiden dal Steve Harristől, melyet pont azért szeretek nagyon, mert még éppcsak felfedezhetőek benne a későbbi markáns stílusjegyek, de leginkább egy punk&roll zsenge. Ez a Burning ambition.

Ennyi lett volna mai szubjektív listám, és ennyit a nosztalgiáról. Szombaton pedig up the Irons!

update: elkészült a poszt egy nagyobb lélegzetvételű frissítése, Top10 címszó alatt, ide kattintva olvashatjátok el.