Ismét eljött az ideje, hogy bitekbe véssem véleményemet pár klasszikusról. Mivel több, mint egy hete nem volt e téren frissítés, nomeg azért, hogy Gyugyó barátom kedvében is járjak [közölte velem, hogy nincs olvasnivalója:o)], ismét sok dallal készültem. Azt hiszem, talán ez az első olyan poszt, ahol a rockzene első harminc évének összes vállfaja képviselteti magát, kezdve a Black Sabbath-tól, az AC/DC-n és a Twisted Sister-en át a Faith No More-ig és Rammstein-ig. A részletekért, szokás szerint, katt a továbbra.

White Lion - When the children cry

Rendhagyó módon, egy balladával indítunk, méghozzá a legendás White Lion, széles körben leginkább ismert nótájával. Hosszan lehetne sorolni mindazokat a  dalokat, melyeket ez a csodacsapat adott a világnak. Mike Tramp és Vito Bratta a nyolcvanas évek elején hozta össze csapatát, első lemezük címe (Fight to survive) hűen tükrözi, mennyire voltak sikeresek a kezdeti időkben - debütálásukat eredeti kiadójuk meg sem akarta jelentetni, még a szűrüket is kitették. A második lemez azonban hatalmas siker lett, elég csak annyit mondani róla, hogy benne van abban a 20 rocklemezben, melyek több TOP10 "slágert" tudtak felmutatni. Az egyik ilyen a When the children cry, mely a nyolcvanas évek egyik legismertebb rockballadája, háborúellenes szövegével méltán vált a rádióállomások, az MTV és a rockzenét kedvelők kedvencévé. Éppen ezért került be ide is - a többi WL nóta közül nem tudnék választani:o)

T.N.T. - Tonight I'm falling

Nem vagyok különösebben nagy rajongója a norvég srácoknak, pedig nem játszanak rossz muzsikát, sőt! Mégis, akkora dömping van zenékből az elmúlt jó két évtizedben, hogy óhatatlanul is kimaradnak olyan csapatok, akik talán több figyelmet érdemelnének. Valószínüleg a világ nagy része is így viszonyulhatott a T.N.T.-hez, hiszen messze nem értek el akkora sikereket, amekkorát a tehetségük alapján megérdemeltek volna. Ezt a dalukat azért választottam, mert ezen keresztül ismertem meg őket anno - mégpedig a Rockkalapács című, mai szemmel már megmosolygtatóan amatőr, Nagy Feró vezette rockműsorban! A dal egy kellemes rocksláger, rendhagyó verzével és HATALMAS refrénnel, amit én speciel közel húsz éve nem bírok megunni!

AC/DC - Thunderstruck

Koromnál fogva nálam ez a dal, ez a lemez az AC/DC újjáaszületése. Tudom, tudom, a Back in black, de 15 évesen nekem csak egy régi rockcsapatot jelentett ez a név, akik már nem csinálnak semmit. Aztán kijött a lemez, egyből egy bomba klippel, és számomra itt kezdődött újra az ausztrálok históriája. Mondani sem kell, a kilencvenes évek elején óriási siker volt a dal, a turnét volt szerencsém megtekinteni a Népstadionban. Az azóta eltelt 18 év alatt mit sem kopott a dal népszerűásége, jellemzően ma már sporteseményeken (hokimeccseken például) rendszeresen hallható, hangulatfokozó hatása tagadhatatlan. Hallgassuk csak: ...Thunder! á-á-á-á-á-á-á-á Thunder!...

Nirvana - Come as you are

Kevés zenekar kerül olyan helyzetbe, hogy akaratán kívül olyan súlyos csapást mér az addig egyeduralkodónak hitt irányzatokra, hogy az(ok) hosszú-hosszú éveken át képtelenek magukhoz térni. Bár a kilencvenes évek elején úgy tűnt, hogy a hard rock és metál irányzatok hosszú évekre megtalálták a siker receptjét, jött egy Seattle-i trió, akik nem így gondolták. Punkos, depressziós, végtelenül egyszerű muzsikájukra, mely kétségtelenül elütött az akkori trendektől, hamar ráharapott a média, és sztárokat csinált belőlük. Ezzel aztán olyan folyamat indult el, mely kedvenceink tucatjainak ásta meg a sírt. A stadionkoncertek korszakának leáldozott, divatba jöttek a klubkoncertek. Hajlakk és sztreccsnadrág helyett lenőtt séró és térdnadrág, edzőcipő és western csizma helyett bakancs lett a menő viselet. A show szóba sem jöhetett, csak befelé fordulás, jobb esetben a színpad lerombolása emelte a koncertek fényét. És mindezt, sokak szerint, ennek a bandának köszönhetjük. Holott ők hárman mindössze játszani akarták saját muzsikájukat, ami, valljuk meg ennyi év múltán, egész hallgatható. Hogy a zeneipar mit művelt velük, ahhoz elég csak arra gondolni, hogy végezte Kurt - mi pedig, akik más stílusokért siránkoztunk akkortájt, jobb ha arra gondolunk, hogy a mi kedvenceink is egy-egy divatirányzat szülöttei voltak és egyszer az ő csillaguknak is le kellett áldozni. És ahhoz, hogy mit diktál egy dollármilliárdokat megmozgató üzletág, semmi köze annak, hogy ki milyen zenész...

Ja, a dalról nem is írtam. Én, mai fejjel persze, szeretem ezt a dalt, bár nem vagyok grunge rajongó. És az is tagadhatatlan, hogy nincs olyan emberke húszon felül, aki ne ismerné. Mert jó.

Rammstein - Engel

Újfent egy olyan együttes, amely sok tekintetben egyedülálló. Nagyon kevesen voltak képesek arra, hogy egy Európában nem annyira respektált stílust, ráadásul nem angolul énekelve, sikeressé tudtak tenni. Mondhatjuk, hogy az indusztriális metál germán helytartói, német nyelvű albumaikkal méltán vívták ki a stílus rajongóinak szeretetét. Eleve sokkolóan monoton dalaikat hasonlóan sokkoló koncerteken adják elő (tudom ajánlani a Völkerball DVD-t), rendkívül fanatikus rajongóikkal együtt óriási hangulatot teremtenek. Azt hiszem, az Engel-lel robbantak be a köztudatba, bár ebben nem vagyok biztos. Abban viszont igen, hogy annak idején a vízcsapból is a fütyülős dal folyt.

Twisted Sister - We're not gonna take it

Erről a dalról nem is írok semmit, mert önmagáért beszél. Na jó, csak annyit, hogy aki rokkernek (metálosnak, stb) tartja magát és nem ismeri, annak most rögtön 300 fekvőtámasz!!!

Faith no More - From out of nowhere

A Fatih no More szinte berobbant az életembe egy nyolcadikos tornaóra előtt, az öltözőben:) Ekkor történt ugyanis, hogy egy osztálytársam hozzámvágta a kazettát, hogy hallgassam meg, mennyire kurva jó zene és semmihez nem hasonlít, amit addig hallgattunk. Kérdeztem, milen stílus? A válasz: rap-thrash :o)) Hát igen, akkoriban kábé így kategorizáltuk, hogy mit is várhatunk egy zenekartól. Egyszóval, ez volt a The real thing album, és a nyitó, From out of nowhere nóta hosszú hetekig az aktuális kedvencemmé vált. Egyébként az egész lemez nagyon jó, gyakorlatilag üresjárat nélkül kapjuk a dalokat, de valamilyen oknál fogva, a mai napig ez a dal a kedvencem róla. Több dolog miatt is szívem csücske. Imádom a szintitémáját, hatalmasat játszik benne a basszus és a refrénje is olyan, hogy ha az ember egyszer meghallja, nem nagyon tudja kiverni a fejéből. Ha nem is rap-thrash, de fasza kis rocknóta, a minőségi fajtából!

Black Sabbath - Paranoid

Alapmű! Szintén érvényes rá, amit a Twisted Sister dalra írtam: aki rokkernek (metálosnak, stb) tartja magát és nem ismeri, annak most rögtön 300 fekvőtámasz!!!

Kiváncsi lennék azért arra, hogy hány olyan ember van a  blog olvasói között, aki zenél(t) és nem játszotta ezt a dalt? Szerintem nincs ilyen:o) Minden, magára valamit is adó metálgitáristen-palánta első dolgai közé tartozik e dal riffjének megtanulása, ami bizony kezdők számára nem is olyan egyszerű, mint azt első hallásra gondolná az ember.

Firehouse - All she wrote

A Firehouse a kilencvenes évek elejének egyik legjobb rock bandája volt! Bemutatkozó lemezük hatalmas siker volt és, ami ritkaság, a második albumuk is tartotta a színvonalat. Egyszerű, de nagyszerű - így lehet a legkönnyebben jellemezni munkásságukat. Az All she wrote az első lemez első kislemeze volt, ha jól emlékszem, és nem sokat lacafacáznak a srácok, rögtön a refrénnel indítanak - zseniális! Egyébként tipikus amcsi zene, koncertklip, olvadozó kiscsajokkal, stb.