Reggel 7-kor megcsörrentett Sheriff barátom, hogy pont a KISS We are one-ja szól a kocsiban, és hogy rám gondolt egyből, meg ilyenek. Mit mondjak, nagyon jól esett, köszönöm szépen! Ahogy meg is jegyezte, talán inspirálni fog arra, hogy írjak róla itt is, és lőn!

Ez a dal amúgy is az egyik kedvencem. Na nem azért, mintha a KISS egyik legnagyobb dobása lenne. Zeneileg egy átlagos, hogy ne mondjam tábortűz mellé valóan egyszerű gitártéma és első olvasásra a szöveg sem túl magas röptű.

Ezzel együtt piszok jó érzés néha a kedvenceidtől hallani, hogy az álmokat igenis valóra lehet váltani. Oké, lehet mondani, hogy Gene Simmons könnyen beszél, meg hogy az ő helyében bárki oszhatná a tanácsokat holmi megvalósult álmokról - de ne felejtsük el, neki sem a legyek hordták össze! És különben is, mi állíthat egy rajongót még jobban kedvenc csapata mellé, mint az, ha magukkal egyenlőként tekintenek rá?

Persze, az éremnek két oldala van. Mert szép-szép a romantikus "maszlag", de ha valahol tudhatjuk, hogy mekkora franchise várja a bevételeket, hogy tovább hízlalja amúgy sem elhanyagolható profitját, akkor az a KISS. Nem tagadhatjuk, hogy egy bizonyos szint fölött már a rockzenében sem a pátosz és a rakendroll a lényeg. Igaza volt Julian Grandelnek a Ford Fairlane-ben. Esetleg annyiban vagyunk szerencsésebb helyzetben mi rockrajongók, mint a Kyle Troy féle muzsikára csápolók, hogy nálunk nem kell a zenét sem kikapcsolni. De talán ezt is csak szeretnénk elhinni, és a valóságban már kedvenc műfajunkat sem gitárzsenik és dobmágusok, billentyűvirtuózok és aranytorkú énekesek mozgatják, hanem ügyvédek és marketingszakemberek.

Most, hogy idáig eljutottam, jutott eszembe, hogy most akkor érdemes egyáltalán ezen agyalni, vagy csak vonjam meg a vállam, hogy "leszarom!" és hallgassam tovább a zenét? Sztem a jó válasz, valahol a kettő között van, de mára elég volt ebből az eszmefuttatásból, inkább jöjjön egy rajongói klip fent említett nótából.

Jut eszembe, megrendeltem végre a Heroinnaplókat.