Múlt hétvégén, szombat este valami francia filmre vágytunk Mystrával, így lekaptam a polcról a Piaf című dvd-t, amit még nem láttunk. Őszintén bevallom, a film előtt nem sokat tudtam Edith Piafról, azzal nagyjából tisztában voltam persze, hogy a rendkívül híres és zseniális énekesnő tragikusan rövid életet élt. Arra azonban nem számítottam, amit a filmben láttam. Nyugodtan mondhatom, életem egyik legletargikusabb élménye volt a Piaf. És ezt egyáltalán nem rossz értelemben értem, hanem abból a szempontból, hogy komolyan megrázott, amit ezalatt a két óra alatt láttam. A Taxi-sorozat Lilijeként ismert Marion Cotillard brilliáns módon játssza el Piaf szerepét, azt gondolom, nem véletlenül kapott Oscart érte.
Ami nagyon megfogott, hogy Edith Piaf dalai milyen szuggesztívek, még mai füllel hallgatva is. Nem csodálom, hogy sokak kedvence volt, hiszen megélte a dalait, szomorúsággal és bánattal teli életét ültette át minden egyes megénekelt hangba. Az alábbi dal, mely címe nagyjából annyit tesz, hogy Semmit sem bánok, egyik legutolsó sikere, a nagy visszatérés volt, az Öngyilkos-turné néven híres-hírhedtté vált koncertsorozatról. Döbbenetes, hogy mindössze 47 éves volt ekkor...

Kifejezetten megrázó élettörténetére egy James Hetfield idézetet érzek helyénvalónak:

"The brightest flame burns quickest..."