Azt hiszem, éppen itt az ideje egy újabb adag klasszikusnak. Itt a tavasz, előkerülnek a napszemüvegek, sunshine, rockandroll - mi más is lehetne tehát ezúttal terítéken, mint az egyik legfrankóbb hajbanda a kilencvenes évek elejéről? Akik tán kicsit többek is voltak annál, mint egy átlagos hair-metal csapat - vagy csak én szeretem nagyon a zenéjüket?

A Firehouse tipikus keleti-parti rockcsapat volt, nem volt rájuk jellemző a LA bandák vadsága, inkább a Bon Jovi/KISS vonalon mozogtak. Első lemezükkel rögtön sztárok lettek, nem véletlen, hogy két dal is innen került a dobogóra.

A második kislemezük robbantott nagyot, a Don't treat me bad (és persze a zenetévé) azonnal a legnagyobbak közé röpítette a srácokat. Vidám kis csajozós nóta, tipikus csajozós szöveggel.

Az első album utolsó kislemeze, az amfiteátrumos videójáról ismert All she wrote. Nem tudnék szuperlatívuszok nélkül szólni erről a dalról, volt idő (jó, lassan két évtizede), mikor naponta akár tízszer is meghallgattam ezt a számot. Túlságosan komoly gondolatokat persze ettől a daltól sem kell várni, de azt gondolom -és ezt nagyon hiányolom a mai rockzenéből- egy rockfan kamasznak bizony kellennek az efféle csapatok, hiszen mi is érző lelkű ifjak voltunk :o)

Harmadjára jöjjön a másik nagy-nagy kedvenc, a Reach fo the sky. A második lemezt óriási várakozás előzte meg, és a fiúk -sokakkal ellentétben- ezúttal sem tudtak hibázni. Talán épp ez emeli őket is a legendás csapatok közé, hogy egy óriási bemutatkozó korong után ismételni tudtak. Amikor először meghallottam a Reach for the skyt, egyből jött a hidegrázás, meg az az érzés, hogy menni, menni és megszerezni mindent, amit csak szeretnék:o)

És a szokásos +1, hiszen hogy is gondolhattam, hogy egy Firehouse lista teljes lehet a When I look into your eyes nélkül? Hiszen ezt még anno a danubius is játszotta :o)