A fenti, kicsit félreérthető címmel mindössze arra szerettem volna utalni, hogy jelenleg szabin vagyok, még majdnem két hétig, és bizony sok minden nem nagyon történik mostanság, amiről írni volna kedvem tudnék. Oké, volt egy szűkszavú QR-recenzió, de az az igazság, hogy bármit, amit leírtam és utólag elolvastam róla, egyszerű szócséplésnek tartottam, meg aztán szinte kivétel nélkül jó kritikákat kapott a zenekar (még az indextől is!), így feleslegesnek éreztem tovább pofozni a kakit.

Voltunk már nyaralni is, megjártuk a Balatont és környékét, és bizony, autóztunk párszáz kilométert, volt idő zenét hallgatni. Kis családomat persze nem szoktam terrorizálni újabb és újabb szerzeményeimmel, ráadásul annyi mindent hallgatok (és annyi mindenért tudok rövidtávon lelkesedni, hogy aztán hetek múlva csak egy nagy kérdőjel lebegjen előttem), hogy az ilyen utakon inkább a jól bevált, régi klaszikusokat szoktuk hallgatni. Így került sor egy átfogo Bon Jovi cd meghallgatására, ahol is az alább dal hallgatása során kisfiam feltette a költői kérdést:

- Hogy lehet ennyire jó számot írni?

Azt gondolom, isten adta tehetség kell hozzá, és ez a trió jópárszor be is bizonyította az évek során, hogy nincsenek hiányában a talentumnak.

Elég az hozzá, hogy nálunk a nyár slágere ez a dal lett, ismételten igazolva a tételt, miszerint oldie but goldie.

Csak megnéznék egy Jovi koncertet is idén...