Ahogy tegnapi felvezetőmben is írtam, ez volt a hatodik alkalom, hogy láthattam a gótikus metál brit helytartóit és rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy az alábbiakban esetlegesen előforduló összes, negatívnak tűnő megjegyzés ellenére is, iszonyatosan tetszett a tegnapi koncertjük. De hogy ne lőjem le az összes poént előre, hadd kezdjem az elején.
Hirtelen felindulásból elhatározva, hajóval mentünk a Szigetre, nem is emlékszem, hány év után először. Talán a 2002-es Amorphis bulira mentünk így, még Heavy barátomék és pár korsó sör társaságában. Noha Heavy ezúttal nem tartott velünk, a sör azért megvolt a hajón. Igazából marhára szeretem, hogy felszállok, induláskor veszek egy korsóval, megtámasztom a korlátot, és kiszállásig szépen, kényelmesen el lehet kortyolgatni a nedűt.Megjegyzem, bár maga a sör nem volt a legjobb, azért a feeling így is megvolt.
Talán éppen ezért, az est további részében jeges teával oltottam szomjamat, de ez igazából rohadtul nem tartozik a tárgyhoz, így rögtön rá is térnék a koncertre.
Miután találkoztunk Tomán G. barátommal, benyomultunk a 42 fokos sátorba, így megbizonyosohattunk róla, hogy forró hangulat várta a The rise of denial-lel robbantó Nick Holmesékat. Nick igazából Sick Holmes volt ezúttal, ezt nemcsak a hangja támasztotta alá, hanem ő maga is említette, de ez mit sem vont le az olyan dalok élvezeti értékéből, mint a másodszorra játszott Pity the sadness vagy az ezt követő Erased. A cucc -eleinte- jól szólt, bár Aaron gitárját kicsit halknak éreztem, ellenben Greg és Steve igencsak markánsan zúztak. Mellettük nem maradt el -hangerőben legalábbis- a dob sem, bár nekem nem tetszett Adrian játéka. Igaz, én megátalkodott Lee Morris fan vagyok, mind zeneileg, mind emberileg is őt tartom a legjobb dobosnak, aki a Lostban valaha játszott.
Persze, Nick nem lenne Nick, ha nem a szokásos szűkszavű módján kommunikált volna a közönséggel, így gyorsan repült az idő. Pláne, hogy olyan dalok következtek, mint az As I die vagy a One second. Ekkortájt történhetett valami a cuccal, mert valami elképesztően mély hang kezdett zúgni a hangfalakból. Először a basszusra gyanakodtunk, majd kiderült, a samplerrel lehetett valami gond. De mondom, itt még nem volt annyira durva, csak egy picit volt zavaró, hogy egy légáramlat masszírozza a mellkasomat.
A koncert csúcspontját az Enchantment-tel érte el, valami csoda volt ez a nóta. Ekkortájt már -az este folyamán először, de nem utoljára- mindenemről folyt a víz, de nem törődtem vele, léggitár, headbang, éneklés, ment minden, ami a csövön kifért. Ezután Frailty majd No celebration (második csúcspont!), majd letiltott a cucc és elnémult minden. Igazán nem szeretnék prejudikálni és osztani az észt, pláne olyan dologban, amihez nem értek, de ezt komoly hangmérnöki hibának érzem. Nem lennék meglepve, hogy azok, akik esetleg csak kiváncsiságból néztek be a Lost-koncertre, talán épp emiatt fordultak volna ki a sátorból. Nekünk, rajongóknak nyilván a bocsánatos kategóriába tartozik az ilyen, de -főleg ekkora jegyárak mellett- nem ártana jobban odafigyelni erre a dologra.
Ezután úgyszólván az alapokról folytatták tovább a srácok, és mintha ez egy jeladás lett volna, egy laza Requim után el is tűntek a színpadról. Jó sokáig kérették magukat, hogy aztán a ráadásban egy Fatih divides us, death unites us / Say just words párossal feltegyék az i-re a pontot, egy olyan koncerten, ami nálam bőven a top3-ban van, már ami az összes Paradise Lost koncertet illeti.
Persze, azért eléggé furcsa, hogy ráadással együtt, mindössze 70 percet játsszon egy zenekar, és azt is aláírom, aki csak értük csengette ki a borsos napijegyet, annak hiányérzete is lehet. Ezzel együtt a Lost már csak ilyen, egyáltalán nem szokatlan tőlük ez rövid műsor. Ráadásul azt gondolom, ebből a fajta muzsikából ez pont egy olyan dózis, ami még nem kimerítő, amitől még nem fárad el annyira az ember, hogy az élettől is elmenjen a kedve. Persze bármennyire is úgy tűnik, hogy a Paradise Lost egy szomorú zenekar, ez nem így van. Zenéjük megráz, elgondolkodtat, de egyszersmint segítséget is ad ahhoz, hogy megtaláljuk az erőt, amivel tovább cipelhetjük a mindennapok terhét. És ez bizony egyáltalán nem kevés. Még 70 percben sem. Sőt...
Hazafelé persze szarrá áztunk, ezen nincs mit szépíteni, mire taxit kaptunk -hozzáteszem, cirka 10 perc kellett hozzá, ami nem is sok-, addigra már mindenünk csurom víz volt. De így, hogy a jelek szerint megúsztuk tüdőgyulladás nélkül, azt mondom, ez a koncert még így is megérte!
