Úgy vélem, egy könyv nagyszerűségét nem csak és kizárólag a műfaja és stílusa határozza meg. Különösen igaz ez, ha a regényekről van szó. Úgy a ponyva, mint a szépirodalom is kitermelte a maga gyengébb eresztésű alkotásait, még akkor is, ha ez utóbbira vonatkozólag sokan úgy tartják, ami szépirodalom, az csak jó lehet, legfeljebb akad, aki nem éri fel ésszel. Említettem a ponyvát is, ahol van egy különösen érzékeny stílus, amely egy olyan keskeny sávon egyensúlyozik, ahonnan nagyon könnyen lehet a tucatszemét kategóriába pottyanni - de akik jól el tudják találni az arányokat, nos ők valószínüleg sci-fi klasszikusokat írnak. A tudományos-fantasztikus szerzőknél is mostohább megítéléssel kell megbírkózniuk a fantasy-szerzőknek, és ez nem is véletlen. Jómagam két évtizede játszom ilyen-olyan szerepjátékokkal [bár be kell valljam, az elmúlt 15 évben lelkesedésem kizárólag olyan játékokra korlátozódott, amelyekkel rpg-s múltam első éveiben ismerkedtem meg], és szintén ezidő óta olvasom a különféle regényeket is. Ezek közül mindenképpen kiemelkedik az LX-IR, mely a fantasy szcéna egyik legjobb és legélvezetesebb könyve.

Nigel Findley, a tragikusan fiatalon elhunyt amerikai író talán leghíresebb regényéről van szó. A XXI. század közepén játszódó fantasy-cyberpunk hibrid világa, a Shadowrun adja a hátteret ehhez a klasszikus magánnyomozó történethez. Dióhéjban talán úgy tudnám jellemezni a világképet nem ismerőknek, mintha a Gyűrűk urára jellemző tündék, és törpék, orkok és varázslók jelen lennének a 2050-es évek technika uralta, apokaliptikus világában. Főhőse, Dirk Montgomery egy Seattle-i detektív, aki különféle nyomozásokból tartja fenn alvilági nyomozópraxisát. Miután volt szerelme testvére már a harmadik oldalon fegyvert szorít a homlokához, órákon belül egy olyan kirakós kellős közepén találja magát, amelyben saját élete az egyik legkisebb tét az asztalon.

Ez így eddig leírva nem árul el sokat árul el abból, miért is kiemelkedő az LX-IR. Akár egy sablonos történet is lehetne, kellőképp megcsavart, ilyen-olyan sablonos panelekből építkező mű, amilyenből tizenkettő egy tucat. Ami megkülönbözteti a többi fantasy regény 90 százalékától az az, ahogy a szereplők ki vannak dolgozva, az a mélység, ahogy a főszereplő életébe bepillanthatunk és részeseivé leszünk élete legnagyobb kihívásának. Ez távolról sem szokás ebben a stílusban. Sajnos, a legtöbb fantasy regény, függetlenül a világ- és játékrendszertől, amiben játszódik, egy kaptafára íródott, fantáziátlan(!), kliséktől hemzsegő fércmunka. Emellett nem ritkán szinte hallani a kockák csörgését is, mintha a szerző egy-egy lemesélt/lejátszott történetet próbálna irodalmi formába önteni.  Ezzel persze önmagában nincs is probléma, de csak akkor, ha sikerül jó írói vénával megírni a regényt. Emlékszem, nem egyszer tettem le ilyen könyveket, óriásit csalódva bennük, hiszen tudom, lehet nagyon jól is írni, még ebben a stílusban is. Persze, nem kell szépirodalmi mélységekre gondolni, de a ponyvának csúfolt könnyedebb műfaj is képes értékes alkotásokkal előállni. Sorolhatnám a különböző bestseller-írókat, de inkább csak a tudományos fantasztikus irodalmat szem előtt tartva, Lem vagy Asimov sem a szépirodalmi babérokra áhítozott, mikor a Solarist vagy az Alapítványt papírra vetették.

Valami hasonlóban rejlik Findley titka is. Jóllehet egyik fenti szerzővel sem rokon a stílusa, annál inkább érezhető, hogy rengeteg Philip Marlowe történetet olvashatott. Ez a legendás, negyvenes évek hangulatát idéző légkör az egész történetet belengi, legalábbis abban az értelemben, ahogy Dirk Montgomery hozzááll a világhoz, amiben él és ahol nap mint nap, a szó legszorosabb értelmében, meg kell küzdenie az életéért. Hősünk igazi régivágású, a becsületkódexéhez mindig hű maradó, amolyan John McLane-féle nyomozó. Vagány, ravasz és leleményes, ha kell, udavarias is tud lenne és meg tudja védeni magát, de ő sem sérthetetlen. Nem egy szuperhős, neki is kifogy a lőszer a tárból és őt is érik veszteségek. Talán ez a legfontosabb különbség közte és az egydimenziós fantasy-főszereplők százai között. És ez a különbség a stílusbéli könyvek nagy-nagy részével szemben is.

Ahogy fentebb említettem, a fantasy művek kilencven százaléka, szerintem legalábbis, még ponyva irodalom szinten sem érdemel említést. A maradék 10 százalék viszont olyan, hogy a különböző kitalált világok és a szerepjáték iránt nyitott olvasók mind jól fognak szórakozni, ha esetenként egy-egy ilyen könyvet is levesznek a polcról. Az LX-IR is egy ilyen regény, sci-fi és rpg rajongók nem hinném, hogy csalódnának benne. Megyek is és olvasom tovább, immáron ötödszörre...