Mondhatni csajos poszt jön.
Bár igyekszem titkolni, igazából totál romantikus alkat vagyok:-). Valószinüleg ennek köszönhető, hogy a mai napon, Jo Nesbø Vörösbegy című könyvének olvasása közben rendesen az alábbi fejezet hatása alá kerültem. Közben a November rain duruzsolt a fülemben és a kettő együtt igazán hatásos és hollywoodi párossá állt össze.
"Ebben a pillanatban felharsantak a szirénák.
Amikor Helena később visszagondolt erre az estére, mindig azt kérdezgette magától, nem csal–e az emlékezete. Valóban olyan sűrűn hullottak a bombák, ahogy hitte? És igaz–e, hogy ott fordult meg minden, a Stephansdom középső folyosóján lépkedve. S bár jóllehet, utolsó bécsi éjszakájuk a valószerűtlenség fátylába burkolózott, ez soha nem akadályozta meg abban, hogy hideg napokon a boldog emlékek melegséget lopjanak szívébe. És azt sem értette soha, hogyan lehet, hogy ennek a nyári éjszakának ugyanazok az apró pillanatai az egyik napon nevetést, a másikon pedig könnyeket csaltak az arcára.
Amikor a sziréna felüvöltött, az összes többi hang elnémult. Egy másodpercre az egész vendéglő jéggé dermedt, majd felhangzottak az első szitkok az aranyozott boltívek alatt.
– Hunde!
– Scheisse! Még csak nyolc óra van!
Úriás a fejét rázta.
– Az angolok teljesen megőrültek – mondta. – Még be sem sötétedett.
Hirtelen az összes pincér az asztalok körül kezdett sürgölődni,miközben a főpincér rövid vezényszavakat kiabált.
– Nézd! – szólalt meg Helena. – A vendéglő mindjárt romokban hever, ezeknek megcsak azon jár az eszük, hogy kifizettessék a számlákat, mielőtt a vendégek elrohannak.
Egy sötét zakós férfi felugrott a pódiumra,ahol a zenekar már a hangszereit csomagolta.
– Figyeljenek ide! – kiabálta. – Arra kérünk mindenkit, aki rendezte a számláját, hogy azonnal induljon el a legközelebbi óvóhelyre, ami a Weihburggasse 20. mellett található. Kérem, maradjanak csendben és figyeljenek! Ha kiértek innen, induljanak el jobbra, és menjenek az utcán lefelé kétszáz métert. Figyeljék a vörös karszalagos embereket, ők majd megmutatják önöknek, merre kellmenniük. És kérem, nyugodjanak meg, a repülőgépek egy ideig még úgyis itt lesznek.
Ebben a pillanatban már fel is hangzott az első bomba robaja. A pódiumon álló férfi akart még valamit mondani, de a felfordulás ésa sikolyok elnyelték a hangját, úgyhogy feladta. Keresztet vetett, leugrott az emelvényről és eltűnt.
Mindenki a kijárat felé igyekezett, ahol már feltorlódtak a félelemtől bénult emberek. Egy hölgy az esernyőjéért sikoltozott a ruhatárban: „Mein Regenschirm!", de a ruhatárosok már nem voltak a helyiségben. Újabb robaj hallatszott, ezúttal közelebbről. Helena az elhagyott szomszédos asztalt nézte, ahol a félig üres borospoharak egymáshoz csörrentek, amikor a terem megremegett. Magas, kétszólamú csengés volt. Két fiatalabb hölgy egy rozmárszerű, meglehetősen ittas férfit vonszolt a kijárat felé. A férfiinge felcsúszott, ajkán átszellemült mosoly játszott.
Az étterem két perc leforgása alatt teljesen kiürült, és különös csend telepedett rájuk. Mindössze a ruhatárból hallatszott be csendes hüppögés, ahol a korábban esernyője után kiabáló hölgy immár a pultra borulva zokogott. Az asztalokon félig elfogyasztott ételek és nyitott palackok árválkodtak. Úriás még mindig Helena kezét fogta.A csillárokat egy újabb robbanás rázta meg, mire a ruhatárban lévőhölgy is magához tért, és sikoltozva kirohant.
– Végre egyedül – szólalt meg Úriás.
A föld megremegett alattuk,és a plafonról finom, aranyozott vakolat szitált csillogva. Úriás felállt és előre nyújtotta a karját.
– A legjobb asztalunk éppen megürült, Fraulein. Ha megengedi...
Helena megragadta a karját,felemelkedett, és a pódium felé indultak. Szinte meg sem hallotta a fütyülő hangot. Az azt követő robbanás fülsiketítő volt, a falakról leomló finom vakolat homokviharként kavarodott fel a hatalmas ablakokon keresztül bezúduló huzatban. A lámpák kialudtak.
Úriás meggyújtotta az asztalon álló gyertyákat. Azután kihúzta a lánynak a széket, hüvelyk–
és mutatóujja közé csípte az összehajtott szalvétát, egy rántással szétnyitotta a levegőben, majd finoman Helena ölébe terítette.
– Hänchen und Prädikatswein? – kérdezte, miközben diszkréten lesöprögette az asztalról, a terítékről és a lány hajáról az üvegcserepeket. Talán a fények és a lassan leszálló sötétben csillogó aranyozott por miatt volt. Esetleg a nyitott ablakokon keresztül beáramló hűvös
huzat miatt, ami szusszanásnyi szünetet hozott a forró nyárba. Vagy egyszerűen a saját szíve, az ereiben száguldozó vér miatt érezte úgy a lány, hogy sokkal intenzívebben élte át ezeket az órákat, mint korábban bármi mást. Mert az emlékeiben zene is szólt, pedig a zenekar ekkorra már rég összepakolt és elmenekült. Vagy a zene csak álom volt? Csak néhány évvel később, nem sokkal a lánya születése előtt jött rá teljesen véletlenül, miért is emlékezett zenére.
Gyermekének apja színes üveggolyókból álló forgót akasztott az újonnan vásárolt bölcső fölé. Egyik este aztán, amikor kezével végigsimított az üveggolyókon, újra hallotta a zenét, és egyszeribenazt is megértette, hogy miért emlékezett rá. A „Három Huszár" kristálycsillárja játszotta nekik azon az estén ezt a finom, magashangú harangjátékot, miközben a föld imbolygott alattuk, és Úriás fel–alá masírozott. A konyhából Salzburger Nockerlt, a pincéből pedig, ahol mellesleg az egyik sarokban rábukkant a borospalackot szorongató szakácsra is, három üveg Heuriger bort hozott. A szakács semmi jelét nem adta, hogy meg kívánná akadályozni Úriást abban, hogy kiszolgálja magát, sőt elismerően biccentett, amikor az felmutatta neki a borosüveget, amit választott.
Aztán a férfi a gyertyatartó talpa alá dugta negyven schillingjét, és kisétáltak az enyhe júniusi éjszakába. A Weihburggasse csendes volt, de a levegő sűrű volt a füst, a por és a föld szagától.
– Sétáljunk egyet – javasolta Úriás. Anélkül, hogy bármelyikük egy szóval is említette volna, hova menjenek, jobbra fordultak a Kärtnerstrasse felé, és hirtelen az elsötétített, néptelen Stephansplatzon találták magukat.
– Magasságos Isten! – szólalt meg Úriás. Az előttük tornyosuló hatalmas katedrális betöltötte az eget.
– A Stephansdom? – kérdezte.
– Igen – hajtotta hátra a lány a fejét,és pillantása végigkövette a Südturmot, a sötétzöld templomtornyot az ég felé, ahol már előbukkantak az első csillagok. Helena következő emlékképe az volt, hogy a katedrálisban állnak, az itt menedéket kereső emberek közt, majd gyereksírás és orgonazene hallatszik. Egymásba karolva lépkedtek az oltár felé, vagy ezt is csak álmodta? Lehet, hogy meg sem történt, hogy a férfi hirtelen magához szorította, és azt mondta, legyen az övé, amire ő azt suttogta, hogy igen, igen, igen, miközben a templomtér a boltívek, a galambok és a Megfeszített felől visszazengte feléjük a szavakat, míg azok igazzá nem váltak? Megtörtént, vagy sem, ezek a szavak akkor is igazabbak voltak, mint azok, amelyeket az André Brockharddal folytatott beszélgetés óta hordozott magával:
– Nem mehetek veled! – Ez is elhangzott, de hol és mikor? Aznap délután elmondta az anyjának, hogy nem utazik el, de nem magyarázta meg miért. Az anyja vigasztalni próbálta, de Helena nem volt képes elviselni az asszony éles, önelégült hangját, így bezárkózott a hálószobájába. Aztán, amikor Úriás megérkezett, és bekopogtatott az ajtón, a lány elhatározta, hogy nem gondolkodik tovább, csak hagyja, hadd zuhanjon, félelem nélkül, nem gondolva az alatta tátongó feneketlen szakadékra. Lehet, hogy a férfi ezt már akkor észrevette, amikor ajtót nyitott neki, és talán már ott, a küszöbön megkötötték azt a néma egyezséget, hogy életük hátralévő részét csak a vonatig tartó órák jelentik.
– Nem mehetek veled!
André Brockhard neve úgy égette a száját, mint az epe, ki kellett köpnie. És vele együtt a többit is: a kezességről szóló dokumentumot, az anyját, aki az utcára kerülhet, apja örökre elvesztett tisztességét és Beatrice–t, akinek nincs senkije és nincs ahová mehetne. Igen, ezt az egészet elmondta neki, de mikor? Még ott a katedrálisban? Vagy amikor az utcákon keresztül a Filharmonikerstrasse felé rohantak, ahol a járdát tégla és üvegcserép borította, és a régi cukrászda ablakában lobogó sárga lángok mutatták nekik az utat a fényűző, de most néptelen és elsötétített hotel recepciójához? Gyufát gyújtottak és találomra leemeltek egy kulcsot a falról, felbukdácsoltak a lépcsőkön az emeletre, ahol a vastag szőnyegek elnyelték lépteiket, és kísértetként végigsuhantak a folyosókon a 342–es szobát keresve. Aztán egymás karjába zuhantak, letépték a másikról a ruhát, mintha azok is lángolnának. Úriás lehelete égette a lány bőrét, ő pedig véresre karmolta a férfit, és ajkaival simította végig a sebeket. Addig ismételgette a szavakat, míg végül úgy hangzottak, mint egy könyörgés: „Nem mehetek veled!" Amikor a légiriadó azt jelezte, hogy a bombák ezen az estén már nem hullanak tovább, ők véres lepedőkbe csavarva feküdtek, a lány pedig egyre csak sírt.
Ezután mintha minden egy testekből, alvásból és álmokból álló örvénnyé folyt volna össze. A lány már nem is tudta, mikor szeretkeznek, és mikor álmodja csak, hogy szeretkeznek. Amikor az éjszaka közepén az eső felébresztette, ösztönösen tudta, hogy a férfi nincs ott. Az ablakhoz lépett, és lenézett az utcákra, melyeket az eső már tisztára mosott a hamutól és a földtől. A víz a járda szélén hömpölygött, és egy kinyitott, gazdátlan esernyő vitorlázott rajta lefelé a Duna irányába. Visszament az ágyhoz és lefeküdt. Amikor újra felébredt, kinn már pirkadt, az utcák felszáradtak, és a férfi ott feküdt mellette visszafojtott lélegzettel. A lány az éjjeliszekrényen álló órára nézett – még két óra volt a vonat indulásáig.Végigsimított a férfi homlokán.
– Miért nem lélegzel? – suttogta.
– Éppen most ébredtem fel. Te sem lélegzel.
A lány odabújt a férfihoz, aki meztelen volt, de a testemeleg és izzadt.
– Akkor most egészen halottak vagyunk.
– Igen – válaszolta a férfi.
– Voltál valahol.
– Igen.
Helena érezte, hogy a férfi reszket.
– De most újra itt vagy."
Milyen érdekes, hogy egy egyébként igen izgalmas krimi egyik kulcsfontosságú fejezetéhez milyen sokat adhat minden idők egyik legszebb rockballadája! Ezért is hallgasson mindenki sok-sok zenét és olvasson sok-sok jó könyvet! ;-)
