Tegnap egy csomag Dean Markleyval tértem haza, gyorsan át is húroztam a hangszert. Szépen le is tisztítottam, majd jó másfél órán át koptattam a pengetőt. Rá kellett döbbenem, hogy még mindig, húszegynéhány év után is, ez az egyik legkedvesebb játszanivalóm:
Húr
2014.03.15. 16:56 | TomAce | 2 komment
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://zsemoll.blog.hu/api/trackback/id/tr945860931
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Enchantée · http://greenshark.blog.hu/ 2014.03.17. 08:55:02
Hmmm, ez tényleg fincsi. Nem értek a gitározáshoz, csak műélvező vagyok. :) Anno kaptam privát koncertet egy szál gitárral, énekelve egy barátomtól, Dire Straits dalokból.
A zene szeretete megvan, a zenélés élvezete viszont sajnos kimaradt az életemből.
A zene szeretete megvan, a zenélés élvezete viszont sajnos kimaradt az életemből.
HoldViola · http://fiamma.blog.hu/ 2014.03.19. 10:14:45
A gitár áthúrozásáról őszinte örömmel olvastam, remélem előkerül sűrűn!
@Enchantée: Én zongorázni tanultam, zeneiskolába jártam már első osztálytól; apukám vett egy régiségkereskedőtől egy leharcolt páncél tőkés zongorát, ami a nappali harmadát elfoglalta; el voltam bűvölve tőle, úristen, ezt én kaptam. A szolfézst utáltam, de motivált, hogy anélkül nehéz a játék nyilván. Zongoraórára járni, gyakorolni addig szerettem, amíg jó volt a tanár. Határozott, de kedves, türelmes féle; fel is léptem egyszer, az akkor kedvencemet, a Für Elise-t adtuk elő négykezesen egy tőlem sokkal idősebb lánnyal a zeneiskola hangversenyén. Rengetegen voltak, a városi kultúrház színházterme tele volt, majd meghaltam, úgy izgultam. Voltam vagy 9 éves talán. Aztán beteg lett a zongora tanárnőm, és kaptam helyette egy nemnormális idegbeteg suttyó pályakezdő gyereket, aki leginkább csak kiabálni tudott, és mindig baja volt kéztartásommal. Egy félévig bírtam, amikor kivettek a szüleim és otthon jártunk onnantól a faluban a kijárós zenetanár nénihez, aki egy kiabálós nyugdíjas zongoraművész volt, kevés pedagógiai érzékkel megáldva, mindenki remegett, ha csak meglátta. Sikerült neki úgy meggyűlöltetnie velem a játékot, hogy felső tagozatban már hallani sem akartam a zongoráról, ami onnantól csak porfogó volt addig, amíg kölcsön nem adtuk rokonnak. Az elmúlt években fordult már meg a fejemben, hogy felveszem a fonalat, de megvalósításig még nem vitt a gondolat.
Gimnazistaként a táncpartnerem volt a helyi templom orgonistája is. Órákig képes voltam elhallgatni, amikor gyakorolt. Egyetemi jóbarátom szeretett nagyon gitározni, Hendrix volt a példaképe. A római jog tankönyv kijegyzetelése úgy nézett ki munkamegosztásban, hogy én jegyzeteltem, ő meg adta a zenei aláfestést hozzá, hogy jobban menjen a munka… Azóta sem akart nekem senki játszani legnagyobb bánatomra.
@Enchantée: Én zongorázni tanultam, zeneiskolába jártam már első osztálytól; apukám vett egy régiségkereskedőtől egy leharcolt páncél tőkés zongorát, ami a nappali harmadát elfoglalta; el voltam bűvölve tőle, úristen, ezt én kaptam. A szolfézst utáltam, de motivált, hogy anélkül nehéz a játék nyilván. Zongoraórára járni, gyakorolni addig szerettem, amíg jó volt a tanár. Határozott, de kedves, türelmes féle; fel is léptem egyszer, az akkor kedvencemet, a Für Elise-t adtuk elő négykezesen egy tőlem sokkal idősebb lánnyal a zeneiskola hangversenyén. Rengetegen voltak, a városi kultúrház színházterme tele volt, majd meghaltam, úgy izgultam. Voltam vagy 9 éves talán. Aztán beteg lett a zongora tanárnőm, és kaptam helyette egy nemnormális idegbeteg suttyó pályakezdő gyereket, aki leginkább csak kiabálni tudott, és mindig baja volt kéztartásommal. Egy félévig bírtam, amikor kivettek a szüleim és otthon jártunk onnantól a faluban a kijárós zenetanár nénihez, aki egy kiabálós nyugdíjas zongoraművész volt, kevés pedagógiai érzékkel megáldva, mindenki remegett, ha csak meglátta. Sikerült neki úgy meggyűlöltetnie velem a játékot, hogy felső tagozatban már hallani sem akartam a zongoráról, ami onnantól csak porfogó volt addig, amíg kölcsön nem adtuk rokonnak. Az elmúlt években fordult már meg a fejemben, hogy felveszem a fonalat, de megvalósításig még nem vitt a gondolat.
Gimnazistaként a táncpartnerem volt a helyi templom orgonistája is. Órákig képes voltam elhallgatni, amikor gyakorolt. Egyetemi jóbarátom szeretett nagyon gitározni, Hendrix volt a példaképe. A római jog tankönyv kijegyzetelése úgy nézett ki munkamegosztásban, hogy én jegyzeteltem, ő meg adta a zenei aláfestést hozzá, hogy jobban menjen a munka… Azóta sem akart nekem senki játszani legnagyobb bánatomra.
