A mai összeállítás rendhagyó lesz, hiszen olyan dalok kerültek bele, melyek okkal képezhetik vita tárgyát. A sors úgy akarta, hogy igazi stíluskavalkád várható, a pszichedelikus rockzene egyik alapcsapatával és a retro-punk hullám úttörőivel együtt.  Lesz még rappel kevert metál és klasszikusok diszkóritmusban, úgyhogy gyorsan katt a továbbra.

Rage against the machine – Killing in the name

Ha lehet olyan dalt mondani, ami alapjaiban rázta meg a rockzene világát, akkor ez a szerzemény mindenképp megérdemli ezt a jelzőt. Emlékszem, a kilencvenes évek elején nagyon nem tudtuk hova tenni ezt a számot. Sok-sok estét buliztunk át akkortájt kedvenc Black Jack klubunkban, jobbnál jobb rockzenék mellett, és értetlenül hallottuk egyre sűrűbben felcsendülni a „tócsás dalt”. Fiatalos hevületünkben csipőből mondtuk rá, hogy szar, aztán sok-sok hallgatás után csak-csak megbarátkozott vele az ember, olyannyira, hogy én be is szereztem a lemezt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kedvencem lett, de hatása a kilencvenes évek (és napjaink) rockzenéjére vitathatatlan. Ezen kívül más bombasikerre tőlük nem emlékszem, szép lassan kimentek a divatból ők is, de felbukkanásuk olyan csapatoknak adott erőt (és zeneipari támogatást) a kitöréshez, mint a Korn vagy a Limp Bizkit. Miután leáldozott a napjuk, Zakk DeLaRocha távozott a csapatból, hogy az aranytorkú Chris Cornell lépjen helyére, gyorsan át is nevezték magukat Audioslave-nek, akik szintén csináltak pár klassz dolgot (az Original fire itt is felbukkan majd), de ez már, ahogy mondani szokás, egy másik történet...
Hogy kerek legyen a történet, nemrég volt egy re-union, ráadásul idén a Szigeten is lesznek, vagyis boritékolható, hogy az idei feszt gerappája a kibaszott tócsa lesz. én pedig nem ülök fel többször hülye pletykáknak - legalábbis igyekszem:o)

Offspring – Self esteem

Erre a dalra egy-ez-egyben ráhúzhatnám az előzőeket, annyi különbséggel, hogy itt nem rap és metal keveredéséről van szó, hanem a punk stílus, amerikanizált és kommersz változatának újjászületéséről. Megmondom őszintén, nem szeretem ezt a számot, de kénytelen vagyok elismerni, hogy ma már ez is klasszikusnak számít. Persze, más kérdés, hogy attól még, hogy valami klasszikus, egyérttelműen kijelenthető, hogy jó is? Nem hinném, de ez a blog nem is erről szól. Lényeg az, hogy csakúgy, mint a RATM-nél, ez a felvétel is a régi Black Jack-es éjszakákat idézi fel, és már csak emiatt is itt a helye, ebben a válogatásban. Hogy-hogy nem, ők is megtisztelik hazánkat a nyáron, őket a soproni Volt feszten lehet elcsípni.

Judas Priest – Turbo lover

Miután Rob Halford és társai meghódították Európát, úgy gondolták, eljött az ideje, hogy az Egyesült Államokban is hasonlóan eredményes eladási mutatókat produkáljanak, mint az öreg kontinensen. Ennek érdekében kicsit színesebb göncökre cserélték az addig jól bevált bőrszerkót és nem átallottak gitárszintiket is bevetni az aktuális, Turbo korongon. Ez az album keményen megosztja a Priest rajongóit, hiszen egyik legnagyobb koncertslágerük innen kerül ki (bejegyzésünk tárgya), viszont nem titkoltan kommersz tartalma sokaknál kiverte a biztosítékot. Amerika meghódítása ráadásul el is maradt, legalábbis nem olyan mértékben, mint tervezték, így az ezt követő Ram it down lemezen jött a szokásos, vissza a gyökerekhez effektus – más kérdés, hogy az egy kifejezetten sablonos, gyenge lemez lett. Ehhez a dalhoz fűződik egyik legviccesebb koncertélményem. Mikor 2005-ben, a Summer Rockson ezt a dalt játszották, Heavy cimborámmal ordítottuk a refrént, majd a végén Heavy megjegyezte: „Kurva jó ez a szám, de nem szeretném tőle ezeket a szavakat négyszemközt hallani.” Mi tagadás, bármekkora is a respekt RH felé, Heavy megnyilvánulása messzemenőkig érthető:o)

The Doors – Light my fire

Kevés olyan zenekar van, akikkel nem tudok mit kezdeni. Ilyen a The Doors is. Elismerem, hogy karizmatikus csapata a hatvanas évek hőskorának, elismerem, hogy Jim Morrison igazi, legendás frontember volt, ésatöbbi, ésatöbbi, mégsem értem meg, hogy miért. Szerintem nem játszottak jó zenét, Morrison nem énekelt jól, ráadásul elég depresszív is volt, nem beszélve a drogturbóról, áá, nem az én világom. Mégis, milliók istenítették lemezeiket, és ez a jelenség kitart a mai napig. Ez a dal talán az első nagy sikerük volt, a bemutatkozó nagylemezen volt hallható. Mivel a The Doors hatása jónéhány utódjukra megkerülhetetlen, ezért úgy érzem, itt a helyük ebben a gyűjteményben.

Alice Cooper – Feed my Frankenstein

Alice Coopert nem kell bemutatni senkinek. Az öreg horrormester, aki hithű katolikus – groteszk, nem? A hetvenes évek eleji indulás óta sok mindent megélt Cooper ezzel a dalával a 91-es Hey Stoopid lemezen robbantott – maga a dal nem több, nem kevesebb, mint egy hatalmas rocknóta, amit minden rockfan ismer. Ha jól emlékszem, valami filmnek is volt a betétdala, de mi lehetett az?:o)