Mint annyi sok mást, az AIC-t sem magamtól fedeztem fel. Kész szerencse, hogy az embernek ilyan barátai vannak, nem lehetek eléggé hálás nekik! Szóval, a Chains-t is Ville barátom ajánlotta figyelmembe, még valamikor az öskorban, mondván ne itéljek felületes, csak a Facérok (Singles) című filmben látott tapasztalataimra. Kapásból két albumot nyomott a kezembe, a debüt Facelift-et és a hasonlóan klasszikus Dirt korongokat. Minekután a Facelift nem kicsit megtetszett (innen a Man in the box lesz majd később a blogon is!), nem esett nehezemre rámozdulni a Dirtre sem. Az elődjénél jóval ziláltabb, sötétebb és elszállósabb Dirt nem véletlenül nemesedett legendássá az elmúlt években, talán ez az az AIC album, ami a Seattle-i csapat zenei esszenciája, Layne Staley énekes drogok elleni harcának legplasztikusabb megtestesülése. Elég csak a címadó dalra gondolni, ahol -mármár prófétikus előrelátással- a koszos, mocskos anyagról énekel, amely megöli őt.
A Would az egyik legfelkavaróbb dal, amit valaha készítettek. Sokan elintézik egy kézlegyintéssel, hogy tipikus, szenvedős grunge-nóta, holott az AIC jóval több volt egy szimpla grunge csapatnál. Zenéjükben ötvöződött a klasszikus rockzene, a heavy metal és a grunge is, ebből sikerült egy kifejezetten előremutató zenét összehozni.
Sajnos, Layne Staley alulmaradt a drogok elleni küzdelemben, 5 éve egy aranylövés végzett vele. Ha ez a tény nem lenne elég nyomós érv a drogozás ellen, akkor adalékképp még annyit, hogy oszlásnak indult tetemére közel egy héttel a halála után bukkantak rá. Mindenféle ítélkezéstől mentesen álljék itt egy szerintem nagyon is idevágó TCS idézet:
"Mert aki nem vár semmit magától,
Nem menekül meg a magánytól.
Egyedül marad végül,
Irgalom nélkül"
Az Alice in Chains Would-ja ezzel együtt a rocktörténelem egy örök gyöngyszeme, ott a helye a legnagyobbak között! R.I.P. Layne!