Hosszú-hosszú hallgatás után, mi mással is jelentkezhetnék, mint az új KISS albummal? Közel három hete, a megjelenés napján vehettem kezembe a limitált kiadást - sajnos, a borító élőben is gáz. Arra viszont tökéletes, hogy betájolja a hallgatót, mire is számíthat. Nem véletlen a Rock and roll over-re hajazó design, a zene ugyanis -ahogy azt előzetesen igérték is Gene-ék- igazi, vérbeli 70-es évekbeli KISS.
Ugyan a felvezető dalként is megismert Modern day Delilah még nem teljesen támasztja alá mindezt, lévén inkább emlékeztet Paul Stanley szólóalbumára, az ezt követő Russian roulette-tel elkezdődik valami. Egyfajta időutazás, hálistennek csak a stílusra értve, hiszen a hangzás nagyon eltalált. Hasonlóan Eddie Kramer '70-es évekbeli munkáihoz, Greg Collins nagyon jól reprodukálta, hogyan szóljon lemezen is úgy a csapat, ahogy élőben. Na, de vissza a dalokhoz!
Szóval, a Russian roulette-től kezdve szinte mindegyik dalról eszembe jut egy-egy klasszikus lemez a múltból. Például a Stand-ről a Destroyer, a Hot and cold-ról a Rock and roll over vagy a Nobody's Perfectről a Dressed to kill. A dalok mégsem porosak, nem kell azt hinni, hogy rég elfeledett ötletek lettek lekapva a polcokról. Egész egyszerűen arról van csak szó, hogy sikerült újra elkapni azt az érzést, azt a feelinget a KISS-nek, amitől ők a KISS, és amit csak ők tudnak. Gene szövegei hallatán el sem hisszük, hogy augusztus óta ő is a hatvanasok táborát erősíti, Paul megint hatalmas refréneket írt! Eric remekül vegyíti Peter Criss stílusát a saját előadásmódjával és ugyanez elmondható Tommy Thayer-re is (persze itt Peter Criss helyett Ace Frehley-t kell mondani), bár nála egy-két szólóban (talán a tisztelet vagy a nosztalgia jegyében) egy az egyben visszatérnek régi Ace-es futamok. Ezzel együtt mindketten nagyon kitesznek magukért. Az All for the glory-ban Eric énekel, én amúgyis nagyon bírom a hangját, míg a When lightning strikes-ban Tommy is a mikrofon mögé áll - abszolút nem lóg ki a lemezről.
Talán nem is tudok olyan dalt mondani, ami gyengére sikeredett, annyira egységes a lemez színvonala. Talán, ahogy azt az elején is mondtam, a Modern day Delilah lehet kicsit megtévesztő - de én azt gondolom, ennyire hajlandó vagyok megvezettetni magamat minden lemeznél. Ha pontoznom kéne, simán 10-est adnék a lemezre. Jóhogy!
