Van egy lemez, ami nagyon kedves számomra. Jó, ez így nem igaz, rengeteg ilyen lemez létezik, inkább úgy fogalmaznék, egy a sok kedvenc közül. Ha jobban belegondolok, Sheriffnek köszönhetem, hogy részesülhetek abban a szerencsében, hogy lassan két évtized elteltével sem tudom hidegrázás nélkül meghallgatni a Dream Theater Images and words című albumát. Remélem, ő is emlékszik még arra a régi nyári délutánra, mikor a kispesti Hunyadi-mozi előtt a fejemre tette a walkman fülesét és elindította a Pull me undert. Elvileg próbálni indultunk, de ezek után már csak egy dolog foglalkoztatott: mihamarabb én is be akartam szerezni ezt a remekművet. Ma már furcsának tűnhet, de másfél hétig tartott beszereznem a kazettát. Aztán mikor megvolt, napokig ki sem vettem a lejátszóból. Hamar rabul ejtett a korong és a mai napig nem tudom úgy meghallgatni, hogy az egyes dalokról ne azok a nyári pillanatok jussanak eszembe, amikor tizenéves fejjel, a budapesti utcákon járva, az Images and words volt a társam...

Ahogy azt említettem, a Hunyadi-mozi előtt...

Vagy éppen a Jolly felé robogva, hogy a srácokkal találkozzunk....

Az első döbbenet, hogy így is lehet rockzenét játszani...

Vagy az a dal, amiről a mai napig az jut eszembe, mikor próbára igyekszem a Kökin és arról álmodozom, hogy egyszer majd én is, ilyet, így...

Vagy szintén zenekari próba, mikor a többieket várom, a 23-as villamos régi végállomásánál...

És hogy a Learning to live-et ki ne felejtsem, melyet a hossza ellenére képes voltam többször egymás után is meghallgatni...

Ma reggel ismét előkerestem az Images and wordsöt. Csakúgy, mint az elmúlt, közel tizennyolc évben, ma reggel is úgy hallgattam meg, hogy előjött az a régi borzongás, előjöttek azok a régi emlékek. Pontosan úgy, mint akkor, régen...

18 éve jelent meg minden idők talán legjobb progresszív rock albuma.

10/10.