Próbálom összeszedni a gondolataimat, hogyan is/mit is írhatnék a tegnapi (mai) éjszakai Queensryche koncertről. Bármilyen jelző is jut eszembe, üres puffogtatásnak tűnhet. Pedig csak ilyenek jönnek, hogy csodálatos, zseniális, profi, varázslatos. Ugye, milyen hülyén hangzik?

Különböző határátkelési gondok miatt, jelentős késéssel, tíz óra körül kezdődött el a koncert. Előtte jó sokáig váratták kint a közönséget, amennyire emlékszem, olyan kilenc óra körül kezdték el beengedni a nagyérdeműt a PeCsába. A benti várakozást nem kívánom senkinek, pillanatok alatt szauna feeling alakult ki az előtérben - a küzdőtérre egyelőre nem lehetett bemenni. Miután oda is bejutottunk, elfoglaltuk jól megérdemelt helyünket nem sokkal a keverő előtt, pár percnyi ácsorgás után pedig kezdődött a csoda!

Mondanom sem kell, megrengette a terem falait az animációs film első kockáit kísérő üdvrivalgás. Azért óriási, hogy húsz évvel a megjelenése után, még mindig a hideg futkos az ember hátán, ha meghallja, hogy "dr. Blair, dr. Blair, dr. Jay Hamilton, dr. Jay Hamilton". Aztán az Anarchy-X-szel robbantottak, innentől nem volt megállás. A színpad bal oldalát Rockenfield szerkója uralta, emellé korrekt kis díszletet építettek a deszkákra. Egyszerre idézte a külvárosi utcák hangulatát, Nicky lepusztult szobáját és William atya kápolnáját - nagyon jól volt összeállítva! Ahogy jöttek sorra a dalok, úgy játszotta el hol Geoff Tate, hol Pamela Moore a szereplőket. Emellett, legtöbbször színészek is feltűntek, akik szintén az adott dalhoz kapcsolódó jeleneteket adták elő - roppant profin, láthatóan nagy átéléssel. Látszott rajtuk, hogy élvezik a showt. Mindezeken felül a már jól ismert Mindcrime movie is ment a kivetítőn - tényleg első osztályú kiszolgálás! A koncert első fénypontja számomra a Spreading the disease - The mission - Suite sister Mary hármas volt, ahol bizony, sokszor a könnyeivel küzdött az ember, főleg a The mission kissé áthangszerelt refrénje hallatán. A kezdeti, küzdelmesebb előadásmód után, ekkorra már Geoff is bemelegedett, Pamelával együtt csodálatos dolgokat énekeltek!

Az első meglepetés akkor ért, amikor az Electric requiem kicsit megbolondítva, zongora kísérettel új köntösbe bújtatva, hangzott el - eszerint azt is megtudtuk, hogy apróbb változtatás esett a történeten. Eredetileg ugye olvasóval fojtották meg Mary nővért, az új -egyébként hátborzongatóan megrendezett- verzió szerint viszont főbe lőtte magát.

Egyébként az egyetlen negatívumként értékelhető dolog is az első részre esett. Mike Stone gitáros többször is elrontotta túlzottan is szabadon értelmezte DeGarmo szólóit, ami számomra kicsit zavaró volt. De ennyiben ki is merült mindaz, ami zavart, ettől még a 100%-os tetszési index nem esett.

Az első rész után rövid szünet következett, majd folytatódott a történet, immár tizennyolc évvel később. És ekkor ütött be igazán az, amit Serif mondott korábban, az átpofozott első részes dalok alatt, hogy tudniillik azért is jók a zongorás betétek, mert sokkal homogénebb lesz így a két rész. És tényleg. Ha az ember meghallgatja a két cd-t, érezhető az eltelt tizennyolc év - itt viszont, köszönhetően a hangszerelési trükköknek, mintha csak lapoztunk vola egy fejezetet a könyvben. Ezen felül tovább nőtt a második rész respektje a szememben, egyértelművé vált számomra, hogy ugyanolyan előremutató, mint elődje - de már nem, mint rock/metál lemez, hanem a rockzenének egy  magasabb lépcsőfoka, ami már-már a színház világa felé mutat.

Hamar elrepült a második rész is. Amikor a kivetítőn megjelent a The End felirat, hatalmas tapsvihar tört ki, percekig nem hagyott alább, pedig már színpadon sem volt a banda. De nem úszták/úsztuk meg ennyivel! Jótt egy 3 dalos ráadás: Jet city woman, Empire és a slusszpoén: Silent lucidity! Méltó zárása a monstre koncertnek!

Geoff Tate egyértelműen az est fénypontja volt számomra. Uralta a színpadot, minden szegletében feltűnt. Szuggesztív előadásmódja és hihetetlenül pozitív kisugárzása, mely a legnagyobbak sajátja, állandóan fenntartotta a közönség érdeklődését. Pamela Moore is csodálatos dolgokat művelt, bár néha úgy éreztem, nem igen találja a helyét, mikor csak vokálozni volt fent. Micheal Wilton és Eddie Jackson nem mondhatni, hogy felszántották a színpadot. Mike Stone számomra kicsit kilóg a csapatból, nem igazán értettem, miért jó például gázálarcban végigtolni az első részt. Rockenfield pedig Rockenfield - róla többet nem is kell mondani, aki ismeri őt, tudja, hogy mit láttunk és hallottunk tőle tegnap este.

Óriási köszönet a Queensryche-nak ezért a koncertért, őszíntén remélem, jönnek még hozzánk! Továbbá köszönet a Livesoundnak, hogy lehetőve tették ezt a csodálatos estét!

REVOLUTION!

Operation:Mindcrime - 2008.07.01. Petőfi Csarnok, Budapest

Hostage - 2008.07.01. Petőfi Csarnok, Budapest

Revolution calling - 2008.07.01. Petőfi Csarnok, Budapest

Empire - 2008.07.01. Petőfi Csarnok, Budapest

Silent lucidity - 2008.07.01. Petőfi Csarnok, Budapest