Alice Cooper neve fogalom a rockzenében. A hetvenes évek elejétől, idestova negyven éve jelen van a nagy cirkuszban, megannyi alapmű fűzödik a nevéhez. Sokáig tartana felsorolni mindent a School's out-tól kezdve a Feed my Frankenstein-ig vagy a Lost in America-ig. Számomra mégis az 1989-es Trash lemez az etalon - hiába, amibe 14 évesen beleszeret az ember, nem felejti el. Ha összevetem a számomra legkedvesebb három AC dalt, kettő is erről a korongról kerül ki.

Az első dal azért se innen legyen, hanem az utódról, a '91-es Hey stoopid-ról. Ez lenne maga a címadó szám, amiben igazából semmi extra sincs. Egy átlagosnak is mondható hard rock nóta, fogós verzével és refrénnel - de nem lehet nem szeretni.

Másodiknak jöjjön a House of fire, ami sokak szerint a Trash legjobb nótája. Van benne valami, az biztos! Érdekes módon, sokáig nem rajongtam érte. A Poison gigaslágere után talán sok volt még egy ekkora refrénnel bíró számot másodiknak tenni a lemezre. Szerencsére azóta sok víz lefolyt a Dunán, és nagyon megszerettem a House of fire-t! Most jut eszembe, hogy talán Gyugyó haveromék még a Frogs-os időkben talán játszották is (de lehet, hogy az a Spark of the dark volt, már nem emlékszem pontosan).

A legvégére hagytam az überkedvencet! A Bed of nails bárhol, bármikor jöhet, hidegrázás indul és mozdul a kéz, láb és a fej. Biztos sok rockhimnusz van, ami alapmű meg hasonlók, de ennél jobbat nem írtak azóta sem. A Cooper-Child-Warren trió olyan magasra tették a lécet ezzel a számmal, hogy nagyon-nagyon nehéz lesz valaha is megugrani valakinek. Pedig azóta már eltelt húsz év és próbálkozó is akadt szép számmal. Na jó, talán kicsit elfogult vagyok a dallal, de az azért belátható, hogy valóban megagigasláger, ami most is nagyot szól!