A Títör, ugyebár hatalmas kedvenc nálam, bár rajongásom tárgyát inkább képezik korai albumaik, mint a mostaniak. Hogy egészen pontos legyek, az Images & Words-től a Six degrees-ig bezárólag. A Train nekem -egykét dalt leszámítva- kicsit uncsi, ahogy a Chaos lemez is. Az Octavariumot pedig, szégyen ide vagy oda, összvissz egyszer voltam képes meghallgatni.

A Black clouds... azonban elsőre megfogott. Utoljára ilyet csak egykori mesterem jelenlétében a Six degrees... hallgatásakor éreztem. A nyitó A nightmare to remember mindent tartalmaz, amiért szeretem a Dreamet. Van benne hard-rock az Imagesről, súly az Awakeről, kevés elszállás a Fallingról, monumetalitás a Scenesről és fifika a Six degreesről. 15 perces hossza -nem túlzás- pillanatok alatt elrepül. A másik telitalálat a Shattered fortress. Ez a dal egy 5 tételes mű befejező száma, mely az előzől lemezek egy-egy dalával alkot egy nótafüzért. Ezeket a dalokat mind-mind fel is lehet fedezni, mert bőven felidézik őket is.

A korong maga hat dalt tartalmaz egyébként. A többi szám közül a klipes Rite of passage és a Whiter, DT szinten legalábbis, átlagosnak mondható. A Portnoy apjának emlékére íródott The best of times megható dallamai után a 18 perces hosszúságú Count of Tuscany zárja a lemezt, mely szintén egy remekmű, mondatni a nyitónóta méltó párja.

Örülök, hogy a Dream Theater ismét olyan lemezt csinált, amit szeretni tudok! Most már csak egy Images & Words Pt. 2 jöhetne ;)