Lassan másfél évtized is eltelt az utolsó Chains lemez óta. Ez borzasztóan sok idő, még akkor is, ha tudjuk,milyen tragikus események is gátolták a munkát. Rengeteg helyen, így itt a zsémollon is található írás arról, hogy Layne Staley milyen szélsebesen rohant a vesztébe, így erre most külön nem térnék ki. Az azonban mindenképpen figyelemre méltó, hogy sikerül egy olyan énekest találni a helyére, aki remekül betölti az általa hagyott űrt.
Jerry Cantrell két szólólemez után végül nem bírta megállni, hogy ne készítsenek új AIC albumot. Gyorsan összerántotta Mike Inezt és Sean Kinneyt, felhajtotta valahonnan ezt a William DuVall gyereket és letettek egy borzasztóan őszinte, hiteles korongot az asztalra. Nem szeretném ízekre szedni a lemezt, hiszen erősen szubjektív dolog ez, különösen az AIC esetében. Ezzel együtt mindenképp említést érdemel a nyitónóta, mely sötét és fenyegető riffje számomra a kilencvenes évek közepének, Paradise Lost fémjelezte gótikus vonalára emlékeztet. Momentán, pár hallgatás után a Check my brain a favoritom, végtelenül egyszerű és kisértetiesen disszonáns verzéjét első hallásra megragadó refrénnel koronázzák meg.

A harmadik dalban Cantrell énekel, ez sem szokatlan tőlük (egyébként több nótában is aládúcolja DuVall egyébként igen jó témáit). Még egy dal, amit kiemelnék, az a Your decision, lehet találgatni, miről szól.
Egy szó, mint száz, nagyon jó lett a Black gives way to blue, méltó az elődeihez. Csak remélni tudom, hogy rákattannak a régi Chains-fanok, mert sok jó dalt kaphatunk még tőlük. A régi tagokról eddig is tudtuk, hogy jók, és DuVall most bebizonyította, hogy nem érdemtelenül örökölhette meg Staley mikrofonját (a saját mikrofonfeje mellé:o))