Ma este Kiss Forever Band koncert van a Wigwamban, talán épp ezekben a percekben csap Pót Stanley és zenekara a húrok közé. Egész héten úgy volt, hogy ma elmegyünk Mystrával és megnézzük a bulit. Aztán úgy alakult, hogy itthon maradtunk. Pedig még Dimával is egyeztettünk, hogy jönnének, aztán -és talán ezzel kezdődött a dolog- közbejött nekik valami és nem jöttek. Mi meg elmentünk vegaétterembe meg ide-oda és mire este kilencre hazaértünk, egész egyszerűen elment a kedvem a koncerttől.

Azaz, magától a koncerttől nem. Nem tudnék olyan kifogást felhozni az ellen, hogy ha csak azt a másfél-két órát kéne megnéznem, amíg a srácok játszanak, ne indulnék bármikor. Többről van itt szó. Például arról, hogy ha elmegyek egy ilyen helyre, akkor miért kell órákon keresztül életunt, sörrel a kézben céltalanul bóklászó figurákat néznem? Miért érzem azt, hogy akárhányszor elvetődöm egy-egy ilyen klubba, nem látok mást, csak a céltalan dekadencia tobzódását? Félre ne értsen senki, nem azzal van bajom, ha valaki szétcsapja magát majd mindezt még egy alkalmi ismeretség elmélyítésével is megkoronázza.

Az én bajom az, hogy nem érzek mást, mint azt, hogy iszonyúan lehúz a hangulat, mint egy energiavámpír. Mégegyszer mondom, fentiekkel nincs problémám, szerintem mindenkinek akad ilyen időszak az életében. Az már annál inkább zavar, hogy mindez nem egyfajta "don't worry, be happy" hangulatban zajlik, hanem inkább a kiábrándultság, a letargia jellemzi az egészet.

Persze, most mondhatnám azt is, hogy "bezzeg, a mi időnkben"! No, pont ezért kapta a poszt ezt a címet, mert lehet az is, hogy csak simán kiöregedtem abból, amit rock and rollnak hívnak. Vagy talán csak mi szerettük volna azt hinni, hogy az a rock and roll, amit mi annak hívtunk? Ki tudja? Talán ennek a kérdésnek is annyi értelme van, mint az egész posztnak. Semmi. De néha ilyen is kell...