Életem második legjobb Metallica koncertjén vagyunk túl. Talán erősnek tűnik ez az indítás, de így, hogy aludtam rá egyet, maximálisan ezt gondolom. Persze, aki nagyon akar, az sok helyen beleköthet a produktumba, de szeretem annyira a Metallicát, hogy ezeken a dolgokon, úgymond nagyvonalúan átlépjek.

 

A szervezés persze tipikusan magyaros volt, ezúttal is. Egyrészt, a Dózsa György úti bejáratnál 5 perc alatt bejutottunk olyan jeggyel is, ami a Stefánia felőli kapuhoz szólt. Másrészt odaát valóságos állóháború folyt az előrejutásért, Béla barátom mintegy másfél órát áldozott életéből arra, hogy tízegynéhányezres jegyárért bejuthasson a koncertre. Odabent már békésebbnek tűntek a dolgok, leszámítva a budi körüli áldatlan állapotokat, no meg azt, hogy ülőhelyes jeggyel is simán be lehetett menni az állóhelyre (német kollégámnak már csak ilyen jutott, de nem bánta, ha már egyszer Németországból jött el ezért a koncertért). Odabent aztán némi tömegnyomor és langyos sör után, negyed tíz körül megnézhettük a spagetti-western introt, majd a Creeping death-el kezdetét vette a zúzda. Bár "hozzáértők" szerint rosszul szólt, nekem semmi bajom nem volt a sounddal, így kitörő örömmel fogadtam a For whom the bell tolls-t is, de az első nagy meglepetés a Through the never volt. Ha valaki megkérdezi, milyen nótára nem számítanék egy Metallica koncerten, azt hiszem, dobogós helyen végezne ez a dal. A Harvester of sorrownál már az egekben jártam, ahogy a hangom is, ugyanis a torkomban már semmi sem maradt belőle, így nem csak áhítatból kussoltam végig a Fade to blacket. Ezután egy hármas blokk jött a Death magneticről. Alapvetően csípem ezt a lemezt, sőt ezek a dalok is bejönnek nekem - ellentétben a közönség túlnyomó részével, így csöppet leült a buli.

Itt mondanám el, hogy sokakkal ellentétben én egyáltalán nem éreztem azt, hogy ez egy  szakmunkás-meló lenne. Sokan jönnek azzal, hogy már csak azért csinálják, mert pénzért letölthetőek a koncertek, és hogy így mennyire megszedik magukat. Szerintem azok, akik ezt gondolják, inkább ne is menjenek el egy Metallica koncertre. Úgysem fogják jól érezni magukat. Én azt láttam, és nekem már a Death magnetic zenei- és szövegvilágából is ez jött le, hogy a csapat, elsősorban persze a három alapítótag, végre megtalálta a helyét a világban, megbékéltek a sorsukkal. Nekem, mint Hetfield-rejongónak, hatalmas élmény volt látni James felszabadult, kiegyensúlyozott viselkedését. James roppant profin, néhol szarkasztikus humorral fűszerezve vezényelte le a bulit. Lars ellenben sokszor hibázott, de igazából engem ez marhára nem tud érdekelni, így is élvezhetőek voltak a dalok. Kirk persze megint elrontott egy-két szólót, de istenem, ő is emberből van. Rob is hozta önmagát, mondjuk neki volt sokszor a legnehezebb dolga, egyben tartani azokat a témákat, melyeket Lars elrontott. Ezzel együtt mégis azt mondom, amit az előbb, nem volt élvezhetetlen a koncert. Úgy vagyok én velük, mint a Tankcsapdával. Tudom, hogy itt-ott hamis, itt-ott pontatlan, de számomra annyira kedvesek a dalok, hogy ilyennek szeretem  és fogadom el őket.

No, de vissza műsorhoz! A hangulatot a Sad but true sem igazán hozta vissza, bár valami elkezdett már pislákolni a Cyanide alatt. Az igazi feeling a One alatt jött vissza, ezzel kezdődött egy nagy hajrá: Master - Blackened - Nothing else matters - Enter sandman. Adta magát ez a sorrend, nem lehetett vele hibázni. És itt, hipp-hopp azt vettük észre, hogy vége is a koncertnek. Azért nem maradtunk ráadás nélkül, jött egy Helpless, egy Motorbreath (mintha egyenesen Dima kérésére játszották volna el) majd zárásképp a Seek and destroy, a címben szereplő sorral kezdve. Mit mondjak, bár még egyszer ennyit el tudtam volna viselni, azért rendesen elfáradtam a végére. A hideg sör mindenképp megérdemelt volt hazafelé:o)

Szóval, ahogy kezdtem is, nekem marhára tetszett a koncert, nálam a második helyen van a '91-es mögött. Remélem, tényleg úgy lesz, ahogy Lars mondta, és nem kell újabb 11 évet várni a következőre!

A képekért hatalmas köszönet Dimának!

 

 

 

 

 

 

A setlist:

Creeping Death

For Whom The Bell Tolls

Through The Never

Harvester Of Sorrow

Fade To Black

That Was Just Your Life

The End Of The Line

The Day That Never Comes

Sad But True

Cyanide

One

Master Of Puppets

Blackened

Nothing Else Matters

Enter Sandman

- - - - - - - -

Helpless

Motorbreath

Seek and Destroy