Hétvégén Cthulhu-parti lesz nálunk, így törekszem arra, hogy megfelelő hangulatba kerüljek a meséléshez. Elolvasom a játékosok naplóit és a témához illő zenéket hallgatok.Egyik ilyen hangulatba hozó kedvencem King Diamond 1989-as remeke, a Conspiracy.
A főhős, King történetét feldolgozó sztori második része, a '88-as Them folytatása hallható a bő háromnegyed órában a korongon. Az első részben megismerkedünk King-gel és elmeháborodott nagymamájával, valamint azzal a hátborzongató történettel, melyben "Ők" hatalmukba kerítik a nagymamát és King-et is, mint "Amon Háza" jogos tulajdonosai. Több hektoliternyi vér folyik a lemez végig, mikoris "Ők" feldarabolják Missy-t, King húgát, erre válaszképp King megöli elmebeteg nagyanyját, majd bolondokházába csukják. Beteg egy történet, és a Conspiracy még erre is rátesz egy lapáttal.
Onnan indulunk, hogy King hazatért az elmegyógyintézetből, mint a ház örököse. Ahelyett azonban, hogy jobban lenne, a húga halála kapcsán felmerülő kérdések, anyja kapcsolata saját terapeutájával és végül megmaradt őrülete, mind-mind leküzdhetetlen akadálynak bizonyulnak. Hogy újra láthassa Missy-t, egyezséget köt "Velük", cserébe átengedi a házat. Amint megköttetett az üzlet, Missy éjszakánként visszatér, hogy információkat áruljon el Kingnek "Róluk". Sajnos, szellem mivolt megakadályozza abban, hogy megmentse King-et, aki ellen ráadásul a frissen összemelegedett anyja és terapeutája is gyilkos tervet forral, mivel maguknak akarják a házat. A sztori végén elégetik Kinget, aki persze bosszút esküszik a koporsóban, hogy visszatér és kísérteni fogja őket, amíg világ a világ.
Nagyjából ennyi a sztori, ami nem egy Oscar-díjas alkotás ugyan, de egy horrormetál albumhoz ideális. King démoni sikolyaitól a fél világ falramászik, én viszont imádom. Andy LaRoque gitáros jobbnál jobb témákat írt, és a hangzás is remekül passzol a hangulathoz. Pontos példányszámokat nem tudok (mondjuk nem lenne nagy kunszt utánanézni), de gyanítom, hogy az egyik legsikeresebb KD album lett a Conspiracy. Akkortájt szó volt valami monumetális stadionturnéről is, szinészekkel, satöbbi. Végül azonban csak egy-két színpadi díszletbe ruházott be a kiadó - hiába, akkor a Roadrunner sem volt akkora multi, mint mostanság. Utódja, a The Eye szintén nagyon erős lett egyébként, aztán a kilencvenes évek hangulata pár évig meghatározta őket is. Szerencsére az ezrdeforduló után ismét születtek King Diamond lemezek, bár -az én megítélésem szerint legalábbis- ezek színvonala elmarad a korai lemezekétől.