Többször említettem itt a zsémollon egy amerikai csapat nevét, kik bár csak két lemezt készítettek, de azok mind a mai napig a rockzene alapvetései közé tartoznak. Így utólag visszanézve, nem volt nehéz dolguk, hiszen afféle dream-teamként, az Egyesült Államok legnépszerűbb bandáiból (Tommy Shaw a Styx-ből, Jack Blades a Nightranger-ből) verbuválódva, kiegészülve a gitárzseni Ted Nugent-tel és a dobos Michael Cartellone-vel lehetetlen volt hibázni. A szerényen csak Damn Yankees címet viselő bemutatkozó lemezről lesz most szó.
A lemezhez készült 5 kislemez közül a Come again vezette fel az albumot. Ez a ballada-szerűen kezdődő, majd később egy vérbeli rockhimnusszá alakuló nóta a mai napig a Damn Yankees egyik védjegye, magában hordozza mindazokat a jegyeket, melyek a csapat stílusának sarokkövei. Nugent blues alapú pengetése, Blades és Shaw markáns, védjegyszerű ikervokáljai - ezekből rögtön felismeri a Damn Yankeest, ki csak egyszer is hallotta őket. A Come again hatalmas rádiósláger lett Amerikában.
A lemezt nyitó Coming of age egyébként szintén kislemez volt, de jellegét tekintve inkább egy bemutatkozó dal, mintsem egy potenciális megasláger. Bár az US Top 40-en csak 60., a Mainstream Rock Chartson az első helyet foglalja el.
Ezzel együtt szintúgy jellegzetes DY nóta, akárcsak a már említett Come again. Az ezt követő Bad reputation és a Runaway már fokozzák a hangulatot, remekül készítik elő terepet a gigaslágernek, a csapat talán legismertebb dalának.
Billboard 3. hely, Mainstream Rock Chart 2. hely, US Top 40 3. hely - csupán néhány eredmény, mit a High enough elért. Azt gondolom, az elmúlt jónéhány évben nem igazán volt ilyenre példa egy rockzenekar esetében sem.
A Come again-ről ugye volt már szó, de ne feledkezzünk meg az ezt megelőző Damn Yankees címet viselő számról sem, mely egyfajta ars poeticája a csapatnak. Következik a Mystified laza bluesa, majd az egyik személyes kedvencem a korongról, a Rock City. Ki-ki döntse el, hogy a kezdőtéma Billy Idol Rebel yell-ére vagy a WASP Wild child-jára hajaz, én nem tudok dönteni, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a szám egy igazi rockhimnusz. A bulizós dal után egy lazább, csajozós szöveges téma jön, a Tell me how you want it (az a refrén!). A lemezt az őrületes Piledriver zárja, itt aztán elengedik magukat a srácok. Igazi, feelinges-virgázós, de mégis laza blues-rock örömzenélés, stílszerű zárása a lemeznek.
A Damn Yankees kétszeres platina lemez lett, a Billboardon a 20. helyig kúszott. Két évvel később megjelent a folytatás, a Don't tread, mely szintén magas színvonalon elkészített anyag volt, jónéhány kiemelkedő dallal - de már széles ismertséget hozó balladamegasláger nélkül. Talán ennek is köszönhető, hogy azóta sem jelent meg új Damn Yankees lemez - bár egyes pletykák szerint elkészült anno egy harmadik album, ami azóta is egy fiókban porosodik...
