Múlt héten belenéztünk A Dal-ba, de néhány előadó után átkapcsoltunk másik csatornára, miközben megállapodtunk abban, hogy hiába vannak technikailag képzett énekesek, ha egyszer nem tudnak nekik jó dalokat írni. Volt ellenben egy srác, aki egyáltalán nem a kertévék sztárgyáraiból került ki. Társszerzőként önálló produkcióval rukkolt elő, és mégcsak azt sem tudnám mondani, hogy tetszett, amit hallottam. Mindenesetre az sokkal szimpatikusabbá tette őt, hogy nem a már ezerszer leszerepelt hazai sztárzeneszerző-klikk egyik-másik értékelhetetlen kliséhalmazával próbálkozott, talán ezért is tudtam azt mondani, hogy kilóg a tucatból, mondhatni hitelesebbnek tartottam őt a többi versenyzőhöz képest. Szóval egyrészt örültem annak, mikor éjjel ránézve a netre, olvastam a győzelméről, másrészt meglepett [miket beszélek, igazából egyáltalán nem lepett meg] az a gyűlöletáradat, ami elöntötte a világhálót, vele kapcsolatban.

Mert én tényleg nem védeni akarom, és simán megértem, ha valakinek nem tetszik a Kedvesem, ahogy nekem sem tetszett tulajdonképpen egyik dal sem az egész versenyről. Azt is megértem, ha valakinek fáj, hogy nem az ő kedvence győzött. De tulajdonképpen nem teljesen mindegy, hogy egy igazából gittegylet-versenyen kivel nem érünk el semmit? Mennyivel rosszabb az ő dala, mint riválisai? Ráadásul, FB-oldalamon némely zenészismerősöm posztjait olvasva sem értem, miért fáj nekik, hogy ez a hipsztergyerek utazik Malmőbe?

Akárhogy is szerepel a döntőben, ByeAlex feltűnése egy dologra mindenképp fel kell, hogy hívja a figyelmet: akármennyire is kajálja a tömeg a kertévés sztárokat, talán lehet, hogy mégis inkább az úgymond magunkfajta előadókra kiváncsi. Akinek nem muszáj kéthangos gitártémára mormognia, lehetne akár rockzenész is, de benne legyen az érzés, hogy nem kreatív producerek által megcsinált valaki, hanem akár te vagy én is ott lehetnénk a helyében.

Félve merem megsúgni itt a végén, hogy Rúzsa Magdi dala óta ez az első 'víziós dal, aminek a látványától nem okádok hupililát...