Rövid szünet után ismét jöjjön pár nóta. Mivel a tervezettnél tovább hagytam friss fémforgács nélkül virtuális naplómat, ezért most 10 dalt zsúfolok a postba.
Ezúttal is széles stíluskavalkáddal találkoztok, Kedves Olvasók. Lesz itt hajbanda, indiánok és nagyvárosi cowboyok, befüvezett ősrockerek, nomeg a világ, sokak szerint legjobb, metál-énekese. Vagy inkább énekesei...
A tovább után ez is kiderül.

Az első, DD-rel kapcsolatos emlékem egy korabeli MHH cikk, amelyben azon lamentálnak, hogy mennyire megnőtt azon bandák száma, akik ilyen "dadogós" nevet választanak maguknak. Azt hiszem, még egy Tora Tora nevű bandát hoztak fel példaként. Lényeg, hogy ekkor ismertem meg a Screw it lemezt, amit annak rendje és módja szerint be is skatulyáztam csajozós rockzenének, és nagyon sokáig nem is hallgattam. A '90-es évek vége felé, mikor hatalmas volt a pangás dallamos rock vonalon, újból előkerült ez a lemez, Pepe (alias Deepfreeze) barátom írta át nekem, és néztem nagyokat, hogy én  miért pazaroltam el jópár évet anélkül, hogy rommá hallgattam volna ezt a korongot. Nem tudom, hogy a stílus iránti kiéhezettségem vagy a valóban igényes zene tette, de egyből beleszerettem az albumba. A Beat the bullett meseszép, latinos introjával, fantasztikus dallamaival, refrénjével rögtön az egyik kedvencem lett. Bizonyíték gyanánt íme egy koncertvideó.

A Led Zepet nem hinném, hogy sokaknak kéne bemutatni, manapság is sokszor szerepelnek a hírekben. A héten például egy Foo Fighters koncertet tiszteltek meg jelenlétükkel. Fenti dal viszont lassan 40 éves!!! A negyedik sorlemez nyitónótájáról van szó, amit én különösebben nem szeretek, de egy akkora iskola-riffel indít a dal, hogy azt mindenki ismeri. Egyébként tök érdekes, hogy mekkora tisztelet ővezi a bandát, százszámra nyilatkozzák mai csapatok, hogy így a Zep, úgy a Zep, és a szakirodalomban is, mint stílusteremtő csapat vonultak be, akik rengeteg későbbi zenekarra voltak hatással. Én speciel a  grunge hullámig nem voltam biztos abban, hogy valóban hatásként kell értelmezni zenéjüket, de a seattle-i csapatok sokszor drogoktól kótyagos dallamainak hallatán el kellett ismernem, hogy valóban megelőzték korukat. Mindettől függetlenül, a Black dog igazi klasszikus, tényleg, van olyan, ki e nyitóriffet nem ismeri?

Most leszek nagyon nagy gondban, hiszen a kedvencemről kell írnom. Ez az a zenekar, akiktől bármi jöhet, akkor sem tudok haragudni rájuk. Talán egyszer rászánom magam, és lesz egy Kiss-rovat is, mert szeretem annyira őket, hogy kiemelten foglalkozzak velük. Ezúttal azonban egyik legnagyobb slágerüket nézzük, ami nem is saját daluk, hanem egy hatvanas évekbeli, keresztény-rockzenét játszó csapat, az Argent szerzeménye. A feldolgozás eredetileg egy vígjátékhoz, a Bill és Ted haláli túrájához készült. Eredeti  (vagyis az első feldolgozás-verzió) változatában csak a filmzene cd-n található, mégpedig azon okból, hogy a dal rögzítése után nem sokkal Eric Carr, The Fox, a csapat dobosa rákbetegségben elhunyt. Szomorú egybeesés, hogy halálának napja egybeesik Freddie Mercuryéval - egy nap alatt két ikonja is távozott a földi rockzenének...
Szóval, a Revenge-re került változatnak a címe után egy kettes áll, utalva arra, hogy újra rögítették a dal dobsávjait, az új dobossal, Eric Singerrel. Singer tizenéves kora óta volt Kiss rajongó, nála nem közhely, hogy gyerekkori álma teljesült azzal, hogy a dobok mögé ülhetett. Maga a dal válaszolgatós, fogós verzével és kétszólamú kiállással hódít, refrénje elsőre megjegyezhető, a szöveg pedig...
Szóval olyan, amilyen egy ilyen szentimentális himnuszhoz dukál.

Egy kakukktojás dal. Nem mondanám kifejezett hard rocknak, de egy sima rock titulust megérdemel - pláne, ha hozzávesszük Mike mester életművét is, akkor itt a helye. Mindenki által ismert számról van szó, nagyon nem is ragoznám itt a dolgokat, mindössze egy dolgot említenék meg. Élénken él bennem ma is, mikor tíz éves kissrácként néztük az akkor még Európa egyik legjobbjának számító magyar fociválogatott selejtező meccseit, akkor nagyon gyakran ezt a dalt játszották be kapcsolás alatt, így mind a mai napig, ha meghallom és lehunyom a szemem, akkor a feket háttérbe fehéren világító KAPCSOLÁS feliratot látom magam előtt. A szólója egyébként zseniális!

Talán a leghíresebb Maiden nóta, ez kétségtelen. Több szempontból is legendás, hiszen egyrészt ezen a lemezen mutatkozott be a brit sziréna, Bruce Dickinson, másrészt már magának az albumnak a születése is különféle misztikus történésekkel körített - legalábbis egyes pletykák szerint. Állítólag a címadó dal rögzítése közben az egész stúdióban áramszünet volt (talán pont a refrénnél ment el a nafta), viszont a probléma csak a stúdióra terjedt ki, ellenben semmilyen rendellenességet nem találtak később, se egy zárlatos vezeték, se egy kiégett biztosíték...
Hogy ebből mi igaz és mi nem, nem tudom. Az viszont tény, hogy nincs Maiden koncert a dal nélkül, tetejébe annyira gagyi szar videója van, hogy az már jó.

A Kip Winger énekes/basszer által vezett amerikai kvartett sosem volt annyira ismert és népszerű itthon, mint teszem azt a Bon Jovi vagy a Guns. Talán azért, mert nyilvánvaló slágeressége mellett, a csapat képes volt olyan egyedi ízekkel vegyíteni a muzsikát, melyek sokak számára nehezebben befogadhatóvá tették a csapat zenéjét. Valahogy így voltam vele én is, a lemezenkénti egy-két klipes slágert leszámítva nem nagyon hatott meg a banda. Pedig Winger mellett gitározik itt egy Reb Beach, dobol itt egy Morgenstern, vagyis eszement jó zenészek alkotják az együttest. Tény azonban, hogy a debütáló albumról készült videó iszonyatosan nagyot ütött, mikor először láttam/hallottam. Eleve a hangulata, mind a számnak, mind a videónak varázslatos (számomra), és a dal végén az a gitárszóló...
Itt jegyezném meg, hogy Serif73-nak egyik legnagyobb kedvence a Winger, úgyhogy neki külön szeretnék kedveskedni eme bejátszással.

Úgy látszik, most csupa olyan zene jön, ami valamelyik barátom nagy kedvence. A The Cult esetében ez a barátom a béla:o). Habár én is kedvelem őket, azért nem nevezném magam fanatikusnak, bár már élőben is sikerült háromszor elcsípnem őket. Ezt a dalt teljesen véletlenül ismertem meg, így a bandával is véletlenül kerültem ismeretségbe. Anno rendszeresen rögzítettem az MTV Headbanger's Ball műsorát, és ott volt egy klip, amit kimásoltam egy másik kazettára, ahol a kedvenc klipeket gyűjtögettem. Mikor visszanéztem a klipet, akkor vettem észre, hogy a dal után véletelnül pontatlanul lett levágva a felvétel és egy tollkoronás indiánt láttam, aki a sztráda közepén ugrabugrált, majd jött a dal eleje, és...És itt jött a következő dal a válogatásról, amivel sikeresen letöröltem a Cult nótát. Szerencsére a következő adásban ismét lement a dal, és onnantól datálom ismeretségünket.
Szeretném ezt a dalt a bélának ajánlani, igérem, gyógyítani fog!

A Pantera ezzel a számmal és lemezzel robbant be a köztudatba, emlékszem anno a szaklapban olyan kritikával illették az albumot, hogy ha nem lenne egy ...And justice for all című lemez, akkor ez 10 pontot kapna. Ami egyrészt akkoriban borzasztó nagy dícséretnek számított, másrészt mai szemmel megmosolyogtató, hogy a Panterát a Metallicához mérték valamikor. Lehet egyébként vitatkozni azon, hogy Anselmoék tényleg jó zenét csináltak vagy csak valami elképesztő szerencséjük volt, de az tény, hogy iszonyat jó zenészek alkották a csapatot. Sajnos, mindenki tudja, mi történt azóta velük, én személy szerint roppantul sajnálom, hogy túl Dimebag ostoba és értelmetlen halálán, még most is személyes sérelmekkel terhelten üzengetnek egymásnak a sajtón keresztül.
Ez a dal azért odavág, tekerjétek fel a hangerőt!