Sokszor róják fel a rock és metál zenekarok számlájára a muzikalitás hiányát. Ez valahol érthető, az olyan bandáknál, ahol -sértődés ne essék- inkább teljesítménykényszer a dalírás, követelmény a minél gyorsabb, minél komplexebb előadásmód. A nyolcvanas évek végén, a thrash- majd később a death-metál bandáknál valóban nem a muzikalitás volt a fő szempont. Voltak azonban -nem is kevesen- olyanok is, akik jó érzékkel nyúltak klasszikus zenékhez, hogy abból merítsenek ihletet.
Egyik ilyen örökzöld a Whitesnake Still of the night-ja is. Persze, egy olyan bandánál, ahol a kezdeteknél maga Jon Lord koptatta a billentyűket, ez nem is meglepő (még akkor is, ha a Still of the nighthoz nem sok köze van). Mindenesetre David Coverdale mindig jó érzékkel gyűjtötte maga köré kisérőzenészeit, és talán nem mondok nagy hülyeséget azzal, ha azt állítom, a legjobb húzása John Sykes volt. Az 1984-es Slide it in lemezen debütáló Sykes és a torokműtétből felépülő Coverdale egy olyan lemezt csapott az asztalra 1987-ben, amitől még ma is kirázza a hideg az egyszeri rockert. A Still of the night a korong egyik legmeghatározóbb dala, ami egy piszkosul ütős riffel és Covi bácsi hidegrázós énekével egyből megadja az alaphangot. A dal csúcsa mégis a középrész, ahol a vonósok és a szintiszőnyeg elegyére akkora szólót teker Sykes, hogy arra nem is lehet jelzőt találni. Ha valahol nem lehet belekötni a muzikalitásba, akkor az ez a dal. Ha még hozzávesszük az akkortájt mifelénk igencsak szokatlan, rockzenéhez meglepően igényes, urambocsá' divatos megjelenést (tupír, zakók, selyemingek - szemben a hazai csíkosnacis, szimatszatyros, ujjatlantrikós dizájnnal), hát bizony elmodhatjuk, igencsak éllovas volt akkoriban a WS. Bár ez a dal most is az!