Finoman fogalmazva is szar hangulatban vagyok már hetek óta. Talán ez lejött az előző bejegyzések egy részéből is. A miért nem tartozik eme napló lapjaira (talán majd indítok ahhoz -és sok minden máshoz is- egy másik blogot valamikor), úgyhogy ezt most hagyjuk is. Ami ide tartozik, hogy zenehallgatási szokásaimra is szép hatással van hangulatom alakulása. Kezdtem először lelkesítő rockdalokkal (WS, Gotthard, ilyenek - hátha felráznak), majd jött a durvulat, elsősorban régi Overkill lemezeket zúztam (óriásiak, megérdemelnek egy külön posztot!), aztán a szokásokhoz híven jött a megfelelő zene: Amorphis + Paradise Lost. A finnek csodálatosan ötvözik a  skandináv melankóliát és a Pink Floydos lebegést. A Paradise Lost viszont külön fejezet. Mint egyik alap kedvencem, sokszor keresem Nick Holmesék társaságát, ha valami bajom van, így történt ezúttal is. Rég látott/hallott ismerősként üdvözöltem dalaikat a lejátszómban.
A Red shift egy újabb daluk, a 2005-ös Paradise Lost-on volt. és most nagyon jól esik hallgatni. Egyszerű, de hatásos.

There's something in the air that greets me
There's something in the air
I don't know where I belong
Or where does it go from here

See my dreams
They are not like anyone's
Anyone's

There's something in your stare that greets me
There's something in your stare
That tells me where I belong
Or where it all goes from here

I don't know where I belong
Or where it all goes from here

See my dreams
They are not like anyone's
Anyone's

There's something in the air that greets me
There's something in the air
I don't know where I went wrong
Or where does it go from here

See my dreams
They are not like anyone's
Anyone's