Hosszú ideig sikerült ellenállnom az egész hypenak, ami körbelengi a Trónok harcát. Miután közel tíz éve nem olvastam jó fantasyt, kicsit csalódtam a műfajban és inkább a régi kedvenceimet olvastam újra, ha épp ehhez támadt hangulatom. Ezzel párhuzamosan folyamatosan csökkent az érdeklődésem az újonnan kiadott, kétszázhuszonnyolcadik Forgotten Realms vagy Mágus sablontörténetek iránt, egyáltalán nem követtem nyomon az új megjelenéseket. Aztán két-három éve, a Trónok harca hisztéria kezdeti felfutásakor szkeptikus hozzáállásom tovább erősödött az olyan ajánlókat olvasva, melyek Tolkienhez hasonlították George R. R. Martin-t, a könyveit pedig egy szinten emlegették a Gyűrük Ura köteteivel. Az ilyen dagályos ajánlók igen könnyen elveszik a kedvemet, így történt ez most is.

A tv-sorozatról hallott hírek sem erősítettek meg abban, hogy nekem ezt látnom-olvasnom kell. Őszintén szólva, nem bíztam abban, hogy egy ilyen terjedelmes művet sikerül rendesen filmre vinni, ráadásul az egyes epizódokról érkező ismertetők is a sorozat  [már elnézést] baszós-kardozós lényegét hangsúlyozták. Nem mintha zavarnának ezek a dolgok, de ezer és egy ilyen filmet lát az ember, miért pont ez lenne kivétel? Valami azonban megváltozott pár hónapja, néhány helyről olyan véleményt hallottam, mely más megvilágításból mutatta meg a történet alapjait és ez felkeltette az érdeklődésemet a terjedelmes saga iránt. Gyorsan be is szereztem az első kötetet és amint időm engedte, nekiálltam az olvasásnak.

Igazából a történetnek millió helyen utána lehet nézni, és majdnem biztos vagyok benne, hogy a posztot olvasók között is képben van mindenki, akit érdekel a sztori. Nagyvonalakban a lényeg körülbelül az alábbiak szerint foglalható össze. Adott egy kitalált világ, rajta a hét királyságból álló kontinens, Westeros. A hét királyságot egy korona alatt egyesítették, a történet kezdetekor Robert király uralkodik, az első a Baratheon-házból. Bitorlónak is nevezik, hiszen az előző király megölésével jutott a Vastrónhoz. A meggyilkolt király Rhaegar, a Targaryen-házból. Utódai közül mindössze fia Viserys és leánya Daenerys élte túl a trónfosztást kísérő vérengzést, ők Westerostól távol, száműzetésben élnek. Robert király segítője meghal és az északi Deres urát, gyermekkori barátját, Eddard "Ned" Starkot kéri fel új segítőnek. Ned a királyi fővárosba utazik, ahol belecsöppen a trón körüli viszályok szövevényes pókhálójába és megtudja azt is, elődje minden bizonnyal nem természetes halállal távozott az élők sorából. A dolgok odáig fajulnak, hogy a királyság több részre szakad, ha nem is hétfelé, de egyszerre négy király is harcba száll a trónért. És arról nem is tudnak, hogy a száműzetésben Daenerys hercegnő is azon munkálkodik, hogy visszatérve Westeros földjére, ismét a Targaryen-házat tegye meg uralkodónak.

Ahogy látható, a történetben minden adott ahhoz, hogy érdekfeszítő és lebilincselő folyammá nője ki magát és Martin nem is okoz csalódást. Többszáz oldalon keresztül hömpölyög a cselekmény, rendhagyó módon minden egyes fejezetet egy-egy főszereplő szemszögéből megismerve. Így betekintést nyerünk a karakterek lelkivilágába, megismerjük a motivációikat és szemtanúi vagyunk mindegyikük karakterfejlődésének is. Bár fantasyről van szó, senki se számítson tündékre és törpékre, varázslókra és tolvajokra. Persze, akad benne némi mágia és szó esik sárkányokról valamint élőhalottakról is, de az egész történet leginkább a középkori lovagregényekre emlékeztet. Kicsit olyan az egész, mint teszem azt Ken Follet Katedrálisa egy lightos fantasy környezetben. Ezt nemcsak a naturális módon kezelt konfliktus- és harchelyzetek, hanem a műfajban szokatlanul nyíltan ábrázolt szexualitás és a mindennapok természetességével leírt párbeszédek is hangsúlyozzák. 

Mégis, számomra a legklasszabb az egészben, hogy többszáz oldalon keresztül is sikerül fenntartani az érdeklődésemet. Most ott tartok, hogy a második kötetből is elolvastam már vagy hatszáz oldalt, és minden egyes fejezet meglepetésekkel szolgált. Sosem tudni, milyen fordulatokat tartogat a következő oldal és ami a legfontosabb, hogy általában nem a kiszámítható verziók jönnek be. Persze akadnak törvényszerűen bekövetkező dolgok is, de ezek kellenek a történet stabilitásának megőrzése végett.

Egy szó, mint száz, megszerettem ezt a történetet, és a szereplők is lassan-lassan közeli ismerőseimmé válnak. Bár a világot nem váltja meg, érettségi tétel sem lesz soha és az irodalmi Nobel-díjra sem számíthat Martin, azért a hét királyság története kiemelkedik a fantasy- és kalandregény felhozatalból. A jelen állás szerint hét kötetesre tervezett sorozat az ötödik részénél tart, a legutolsó idén jelent meg magyarul, vagyis pár évet még várni kell a folytatásra. Ismerve az író tempóját és munkastílusát, egyáltalán nem lehetünk azonban biztosak abban, hogy valaha is végetér a történet. Akárhogy is, nagyszerűsége miatt remekül alkalmas új fantasy-rajongók toborzására, a műfja kitartó szerelmesei pedig biztosan nem csalódnak benne.