Tegnap este a Petőfi Csarnokban lépett fel David Coverdale és zenekara, a Whitesnake. Az a banda, amely a Deep Purple spinoff-csapataként indult és az elmúlt harminc évben olyan slágerekkel ajándékozott meg minket, mint a Here I go again, a Fool for your loving vagy az általam minden idők egyik legnagyobb balladájaként számon tartott Is this love.
Le merném fogadni, hogy az az 5-6 ezer rajongó, aki tegnap este tiszteletét tette a PeCsában, az a hétvégén szorgalmasan bújta a különböző időjárásjelentéseket, nehogy megismétlődjön mindaz, ami 2006 augusztus elsején arra késztette a szervezőket és a zenekart, hogy lemondják a bulit. Szerencsére, az égiek kegyesek voltak hozzánk, így semmi akadály nem volt annak, hogy pontosan este 8 órakor a húrok közé csapjon a Whitesnake (e helyütt eltekintenék az előzenekarként szereplő Snake Heart véleményezésétől, lévén az utolsó számra értünk csak oda).
Sokat gondolkoztam aztán azon, mit is írjak a koncertről, de szerencsére mások segítségemre siettek. Komolyan mondom, nem értem az embereket. Valami elképesztően nagy arccal tudják megmondani a tutit. Ma reggel, ahogy lehetett, mentem körülnézni a neten, mik a vélemények a tegnapi buliról. Komolyan mondom, megdöbbentem. A vélemények egy része fikázás, olyan emberek szájából, akik semmit sem tettek még le az asztalra. Oké elismerem, Coverdale nem harminc éves, és sokszor már nem tudja elénekelni azokat a témákat, amiket régen csípőből kitolt. Szerencsére, a modern technika megengedi, hogy ilyenkor különböző segédeszközökkel javítsunk az összhangon - itt is ennek lehettünk fültanúi. Sokszor sequencer segített Covi apó segítségére, aki ezt leszámítva vérbeli, profi frontemberként hozta le a bulit. Rengeteget kommunikált a közönséggel, érdekes módon kevés beszéddel de annál több gesztussal. Igazi rock and roll nagypapa, a szó legjobb értelmében! Ehhez képest sok helyütt azt olvasni, hogy, elsősorban miatta, csalódás volt a koncert, komolyan mondom, agyrém...
A setlist furcsa volt - az új lemez dalai nem igazán sütöttek élőben, a régieket viszont -legalábbis a mi környékünkön- egy emberként énekelte mindenki. Volt Fool for your loving, Is this love, Love ain't no stranger (ezt külön, a nemrég elhunyt Mel Galley emlékének adta Coverdale), Here I go again, Give me all your love. A The deeper the love akusztikus előadása is nagyon tetszett - emberivé tette, hogy Aldridge is mellényúlt egyszer-kétszer, és tök jókat mosolygott rajta ő maga is:o) A végére aztán Coverdale nagyon elfáradt, talán a Soldier of fortune már sok is volt neki, de becsületére legyen mondva, a Burnre összekapta magát, és remekül zárult a koncert.
Remélem, sokan voltak úgy, hogy örültek ennek az estének és jó szájízzel mentek haza, mert erről szól(na) az egész., nem pedig az örökké fanyalgó hozzáértők siránkozásáról.
We wish you well!
Update: Hogy érthetőbben fejezzem ki magam: nem kell mindenkinek hozzám hasonló véleménnyel lenni egy koncertről. Nyilván öten, ötféleképpen élünk meg egy koncertet, akár öt különböző meglátás is felszínre kerülhet a végén. Ezek közt nyilván lesz pozitív és negatív tartalommal bíró értékelés. Ez így természetes. Ha ilyenkor ezeken ütközünk, vitatkozunk, szintén teljesen természetes, normális emberi reakció.
Az viszont már nem tetszik, ha lealacsonyító jelzőkkel megspékelve szapulnak valamit olyasvalakik, akik a tizedét nem tették le az asztalra, csak ahhoz értenek, hogy a Muppet Show-s öregurak mintájára rommá alázzanak mindent. És ha úgy teszik mindezt, hogy ott sem voltak, legfeljebb minikamerával felvett, youtube-os videó alapján - nos, az a pofátlanság csimborasszója. Sajnos olvastam néhány ilyesfajta kommentet is, és ezekre tettem utalást a posztban.